2012. augusztus 18., szombat

Hozzád bújik a gondolat

Köd ül a zsongó városon,

Az este szárnyat bontogat.

Szobád falán is átoson,

Hozzád bújik a gondolat.


Kis parki zug, oly eldugott,

Szél is bujkált a pad alatt,

Csak egymás kezét fogtuk ott,

Suttogva édes szavakat.

Dermesztő volt az este már,

De én ölembe kaptalak,

Mint kis hajót a tengerár,

Éppen úgy ringattalak.

Valamit faltunk éhesen,

Fél tábla csoki, s egy nugát,

Én átkutattam kéjesen

Éhednek minden zegzugát.

Oly lágyan omlott ott a csók

A rózsakerti kispadon,

Jártak izgatott kacsók,

Fogható volt az izgalom.

Te dúdoltál egy régi dalt,

Hozzá az én szívem dobolt,

Mi voltunk csak, a tér kihalt,

Az idő lassan bandukolt.

De szétfutottak gyöngyei,

Mint bőrödön az erezet,

Az égnek hideg könnyei -

A rút eső is eleredt.

Az óra tízet kongatott,

Ennyi volt hát a szép regény,

De azt a régi szombatot

Nem felejtem, míg élek én.


Köd ül a zsongó városon,

Füstté vált égő áldozat,

Emléked hozzám átoson

Megszínesítve álmomat.


Szilágyi Ferenc




2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon szép ez a vers, jó volt olvasni.

Zsu

Vörös liliom írta...

Ebben a versben köddé mosódik minden tudat-korlát. Legalább is én úgy éreztem... örömmel hoztam el.