2012. augusztus 4., szombat

Födetlen asztalom

Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra,

mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon,

s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett:


úgy törik át magányom keserű falait az álmok!


Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam,

ők mondanak engem és testvéreim ezer baját.

Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem:


s ők fáznak, dideregnek terítetlen asztalomon.


S van úgy, hogy könyörtelenül magamra hagy minden

s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal

és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.


Szavak, fényszavak s a vérnek szavai,

födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn.

Isten tenyere havat szitál rájuk.


De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül!

a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak

és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek.


Zelk Zoltán


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem ismertem ezt a verset Zelk Zoltántól, de örülök, hogy olvashattam. Leginkább csak gyerekdalokat ismerek tőle, mint például az Este jó.
Summer - Zsu