2012. augusztus 4., szombat

Az ember...

Az ember naivan mindig arra vágyik,

hogy a holnap majd messze űzi bánatát.

Hajnal- harmatra vetülő, kusza fények

árnyékában múlnak el a fáradt évek,

és oly ritkán halljuk a szeretet szavát.


Bús fátylat bontunk a meghitt ébredésből,

s míg karjába zár a hajléktalan magány,

remények mélyén lapuló Isten-hitünk

imáiban kegyes feloldozást kérünk –

csak ne remegjen úgy szívünkben a hiány!


Valamit mindig várunk, vagy elmulasztunk,

szüntelen keresve tévedésünk okát.

Hallgatjuk és siratjuk a hűvös csöndet,

szemünkben messzi mereng egy égi könnycsepp,

hogy egy sóhajjal csodákba emeljen át.


Arany-Tóth Katalin


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tetszett. Leginkább az utolsó két sor fogott meg, de a többi is úgy jó, ahogy van.
Summer - Zsu