2012. augusztus 11., szombat

Aprók


Lopott aprók


Aggódni bújik ölembe a holnap,

tágra nyílt szemei tükrébe olvad

arcom pergő éle…

Reményre éhezik a tudat,

üres perc-zsebeimben kutat

hátha, de mégse…

meglopott a tél kapzsi marka,

számot vetett semmit sem hagyva,

hátra sem nézve,

kincseim az éjjel magával vitte.


Ma minden


… meleg tenyereidbe hajtom arcom-

könnytelen már az éj;

elnyelte a has’ dosó fájdalom,


ma minden oly’ fehér,

mint egy ravatalon…


Ma semmi


Elfolynak az órák

szinte érintetlen,

kezem sem nyújtom;

vétlen-tétlen szolgák

lógnak mellettem.

Te, Ölelsz-

meredt testemet.


- de e test temet-


Fejem szürke ólom,

vesztett terhemet

rajtad kihordom.

Meddig még…?!

Magamban vajúdom.


Bartha Katalin


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Az utolsó két sor nagyot ütött a versen. A szerkezet pedig nagyon jól visszatükrözi a vajúdást. Jó volt olvasni, még akkor is, ha fájdalmas. Olykor a fájdalom íratja a legszebb verseket.
Zsu