2012. augusztus 18., szombat

Álmod

Kibomló lánghajad keretet fest gyönyörű arcod köré,

meztelen vállad kerek vonalán végig siklik a fény,

és szinte felsikolt végtelen örömében: hozzád ér!

Alszik minden. A Liget fái, a hinta, és a játszótér,

csak a bagoly visít ébren, a többi madár puha fészkei

menedékében alszik. Szinte látom, ahogy az éj fényei

lábujjhegyen lopakodnak, letelepszenek ágyad körül

egy pillanatra, hogy csodáljanak: mennyire gyönyörű

vagy álmodban is. Aztán arcodra valami árny vetül,

mely lelkedből szökött épp, és most futna, menekül,

mert az nem lehet, hogy ily igaz Embert mardosson

bármi bánat árja. Elillan, hogy álmod szép maradjon.

Takaród puhán simul testedre, vigyáz, ne is nyomjon

jobban, mint akár egyetlen tollpihe lenne. Mit álmodsz?

Talán Váradot látod? Vagy Erdély hegyeit járod éppen?

Esetleg ablakodon kilépve a ligetben sétálsz mezítelen

lábbal a harmatos fűben? Esetleg önmagad egykorvolt

gyermek képét nézed, ahogy Édesapádba kapaszkodsz?

Vagy talán itt nálam jársz? Ezen a számodra idegen

tájon? S lábad nyomában olvad a hó, illan a tél, hiszen

ez a forró szerelem nem tűri a hideget. Ha így van,

látod kitárt karom, szerelmes szívem, s hogy itt van

a helyed mellettem. Aludj csak Szívem! Őrzöm álmod,

közben elképzelem, ahogy szállunk hópihe szárnyakon.


Káli László



2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Gyönyörű ez a vers. Jó volt olvasni.

Zsu

Vörös liliom írta...

Van olyan vers, Zsu, melytől lelkünk arcán minden ránc elsimul. :)