2012. július 14., szombat

Vers a reménytelenségről

Valaki egyszer rádköszön

a túloldalról, - elmenőben

utána nézel tétován

s motyogsz valamit, - ismeretlen

gondolod, biztos tévedett,

összetévesztett valakivel,

aki talán hasonlít rád,

szemöldöke épp úgy ível,

mint a tied, vagy járásod,

imbolygó lomha ütemét

vélte ismerősnek, - talán

szemed fáradt tekintetét

vagy... nem is tudod – s nem érted,

nem érted miért vagy ily zavart

úgy zakatol az ideged,

hogy elfojtja az utcazaj,

s valami fásult hangulat,

valami zsibbadt gyengeség

kínoz, - csak vonszolod magad

s megriaszt minden semmiség

és minden fáj és minden mindegy,

és minden oly reménytelen,

nyüzsög a sétányon a nép

és ijesztően idegen az

annyit látott ismerős

és ismerős az ismeretlen

és botorkálsz csak céltalan,

mint egy vizenyős mély veremben:

ahonnét nincsen már kiút,

se cél, s hit se értelem

s a bizonyosnál biztosabban

érik benned a sejtelem:

hogy kár annyi szándék, erő,

s mit ér, ha nagyot akarunk:

oly szomorún, oly ostobán,

oly bárgyún egyformák vagyunk.


Simonyi Imre


Nincsenek megjegyzések: