2012. július 8., vasárnap

A kör

Egy napon majd elmúlik az öröm

s csak állunk sápadtan és hallgatag

belül valami fájdalmas körön

hol értelmüket vesztik a szavak.


És nézzük egymás, aztán nem is nézzük,

valami távolira gondolunk;

valami múltra s sehogyan sem értjük:

nem volt egymáshoz két igaz szavunk.


Aztán- háttal- elindulva a távolt

Kutatjuk hogy merre lehet kiút?

S mikor hisszük: messzi járunk egymástól

Utunk a kör vonalán egybefut.


Én megemelem süvegem mogorván

és mondok valami lényegtelent.

S te riadtan más irányba botorkálsz:

hová nem kell se szív se értelem.


S alkonytájt látod: vándor közeleg

- aki tán tudja erre az irányt

egy percre úgy véled, hogy ismered,

vagy ismerted, vagy szeretted, vagy fájt.


És tőle kérded: innét merre térjél

mert utad vesztve jársz – boldogtalan-

s maholnap rádsötétedik az éjfél.

- S én nem szólok, csak nézlek szótalan.


Karom lendítem csak belé a tájba

leírván egy végzetes kör ívét:

hová időtlenül vagyunk bezárva.

- S te arra gondolsz: milyen semmiség!


Hát ennyi csak? Néhány lépés csupán

és már kívül is leszel a körön.

- Két karom mellemen keresztbe fonván

és arcomon csinált, derűs közöny:


Én már tudom nincs innét mód kitörnöm,

és bús körben járunk már mindörökre

maradunk mi egymás számára börtön:

egymást óvva és egymást börtönözve.


A dzsungelre emlékszel megremegve,

mint ketrecén a fogoly nőstényállat:

őrült félelem ver tanyát szemedbe,

és gúny és vád és vágy is és utálat.


S újból rohansz (lépsz tovább nem érve)

valami vélt szabadulás felé. –

S nem jutsz tovább, csak a kör peremére

s hozzámig – kiállok közepén.


S csak nézzük egymást aztán nem is nézzük

valami távolira gondolunk

valami múltra – s sehogyan se értjük:

mást dobbant szívünk, mást mondott szavunk.


Simonyi Imre


Nincsenek megjegyzések: