2012. július 21., szombat

Ki beszél?


Kinek a szava az én szavam?

s amely ég felé mordulva átkozódik és kiált,

szájam kinek a szája? s mely a sorból kiállt

erős lábam kinek a lába


s könnyeim kinek a könnyei

s kinek panaszát hol dobolják? Kinek imáját

őrzöm ajkamon s sziklaágyamon kinek máját

tépetem a vad keselyűkkel


s kinek halálával lakozom,

ha majd meghalok s csörgő kezekkel lefordulva

a mélybe hullni küldetek? Éltemből kicsordulva

mint megloccsant pohárból az olaj


elfolyt a szerelem s nyomában

füstölögve ellobbant a lélek. Az üres

tetemből mégis továbbeszél egy hang. Az Úr is

elhallgatott már bennem s mégis


beszél szájamból e hang s körömként

továbbnő s belekap a nagy szolgaorcába,

mellyel a világ ágyam fölé hajlik, koncába

harapni kész fogakkal


s lapos tekintettel. Ki beszél

tetemem nyelvével, hogy a föld sok állata is

mind felágaskodik iszonyú dühében, kavics

elgurul, elpirul az ég


s szégyenében a víz gőzölög

s megrázza sörényét - amott füléhez emeli

kezét a hegy s mind engem hallgat, ki nem leli

se égen, se földön nyugalmát


s most a beszélő szavában

felismeri önnön szavát, a sóhajokat,

mik titkon nyögettek, a jajokat s hajokat,

kik a teremtés néma nyelvéről


nyelvemre peregnek s visszapattanva

kőzáporként verik volt gazdáik. Köröskörül

sóhajt az enyhe lég s a fák gyenge lombja közül

csillanó könnyek hullanak


szemembe, mely töretlenül

néz a keserü elembe. - És miként a föld

az égből leszálló lágy vizet örökzöld

tájaiba befogadván


összegyűjti és elringatja

sötét mélyében, majd dörögve újra kilövi

a fényre - úgy gyűlik örök tetemembe a földi

jaj s szüntelen úgy tör ki belőle.


Déry Tibor


Nincsenek megjegyzések: