2012. június 30., szombat

Süketnéma szerenád

Most látja csak: sehol a kékség

- most, a tágra nyílt – szemű vénség.

Mit az ifjúkor kéknek látott:

Látja a színvak a vakvilágot

S mit az ifjú örökké hallott:

Szóltak valaha is ama dalok?

Jöjj önbecsapó kegyes vétség:

Jöjj színehagyott zengő –kékség!

Bár süketnéma szerenádot

Hall csak a fülét-hegyező vénség

Dúdol magának ifjúságot

Lehunyt szemmel fest kék-világot

- egy rég elhajított ecsettel.

S megint előlröl – tízezredszer!


Ó muzsikáló kék – rögeszme

Hangtalan – ecset híján festve!

S az idő mögött lapuló kétség

Alján a megőszült reménység

foghíjasan röhög fejét vakarva

Restelli: de vissza – akarja...

És önmagának felelve kérdi:

- mert sehogyse meg teljesen érti –

Az az ábrándokból pingált valóság

Azok a kék – muzsikás nóták

Az az egész „hol volt hol nem volt egyszer”;

Mikor merre mitől veszett el?


Simonyi Imre


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon tetszik, már a cím is megfogott, de leginkább az utolsó két sor volt az, ami nálam mindent vitt. Örülök, hogy olvashattam.
Summer - Zsu

Vörös liliom írta...

Sajnos, olyan kevés Simonyi verssel lehet találkozni a világhálón. :( Hát vettem két kötetet, hogy igazi csemegét hozzak kedves olvasóimnak! :) Örömmel látom, hogy egyszerű, puritán, ám annál nagyszerűbb költészete Téged is megérint.