2012. június 2., szombat

Jó volna

Jó volna innen világgá röpülni,

mint fészkéből a sasfiók szokott,

titkokat szitáló holdsugárba bújni,

hagyni, hogy hajamba kössön sugárkontyot.


Jó volna elmenni valahová messze,

hol minden homályt átfon a fény,

s magamról lehántván a bánat odavesszen,

hogy felkacaghassak álmaim ölén.


Jó volna elfutni, elszökni innen,

szorítni a létet szomjazó szívemhez,

akár gyermekségem csöndes idejében

szegődni az esti fények távozó tüzéhez.


Ám ha odaát nem találnék Rád,

visszafeszülnék e mélységek fölé,

szétfeszíteném a világ-pokol torkát,

és melléd zuhannék a létrácsok közé.



8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Én azt vallom Daniela,
az utak úgyis keresztezik egymást,
minden, amit ezen tény ellen teszünk,
meddő erőfeszítés életünkben.
Csodaszép alkotásodhoz gratulálok.

Szeretettel - Miki

Magdi írta...

Mikor töredezett
levélként szállunk
a fergeteges múlt szelén,
és haragvó zaja átfeszíti húrjával
vérző szívünket,
akkor érezzük először,
hogy indulni volna jó,
oda, hol még emberiek
a gyermekkori mesék,
és tiszták
a bennük fogant
érzések.

Drága Dana!
Néha futnánk-futnánk minél távolabb, de ha a lépés visszakozik, a szív is itt marad.

Nagyon szép a versed:)
Mindig szeretettel olvasom.
Ölellek. Magdi

hifimiki írta...

Jó volna elmenni
mint vándormadár
messzire
s visszajönni Hozzád
még ha hideg tél is lesz
elbújni öledbe
örökre...

Téged olvasva
boldogság járja át szívem...

Baráti szeretettel ölellek:
Miki

Vörös liliom írta...

Köszönöm, hogy megnyugtattál, kedves Miki! :) Jól jönne olykor egy-egy útjelző, amely megmutatja életutunk iránylehetőségeit.
Jöttödet megköszönve üdvözöllek szeretettel: Dana

Vörös liliom írta...

Drága Magdi, engem minduntalan ez a vágy kínoz; visszamenni oda, ahol valamikor minden olyan tiszta és békés volt. Ahol nem csak léteztem, hanem éltem is.

Köszönöm a mindig bölcs és míves szavaid!
Ölellek értük végtelen szeretettel: Dana

Vörös liliom írta...

Senki sem nyirbálhatja szárnyainkat, Kedves Miki! :) A lényeg, hogy ott, a senkiföldjén lebegve is megtaláljuk azt a tenyeret, mely életet simogat lelkünk bőrére.

Baráti szeretettel köszönöm, hogy itt voltál, olvastál: Dana

Névtelen írta...

"Ám ha odaát nem találnék Rád,
visszafeszülnék e mélységek fölé,
szétfeszíteném a világ-pokol torkát,
és melléd zuhannék a létrácsok közé."

Kedves Daniela, ezt nevezem igazi ragaszkodásnak. Mindig a Kedves mellé !
Ez több, mint ragaszkodás, akár tisztában van vele a másik, akár nem, ilyen szintű lelki együvé tartozás azt sugallja, hogy a másik felünk minden kétséget kizáróan: Ő !
Nem, vagy csak kínnal tudunk hiánya miatt létezni.

Bár nem tudom annyira költőien megfogalmazni gondolataimat, mint a többiek, csak filozófiai alapon, de azért érzem műved értelmének súlyát.

Köszönöm, hogy megint mély elmélkedésre késztettél.

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Az igazi tanítómester maga az Élet, Kedves Barátom! A ragaszkodást is meg kellett tanulnunk, meg kellett tapasztalnunk a hiányt, és rá kellett jönnünk, hogy a szeretés, olyan mint a hit. Amikor attól tartunk, hogy a hitetlen, pogány világ árja,- amely minden örvénynél sűrűbb, magával sodor, akkor kapaszkodunk leginkább hittársaink karjába. Könnyedén viseljük el az öröknek tűnő böjtöt, az élet szeretetét tanuljuk egymástól, a széttört álmainkban is a remény csiráját véljük felfedezni…nagyon erősen fonjuk ujjainkat egymáséiba, amikor a Gonosz éles árnyéka ránk nehezül, de amikor már a minket és hitünket fenyegető veszély távolodó lépteinek zaját sem halljuk, elernyed a karunk…akkor elég egy démoni fuvallat is, olyan messzire elsodor minket hittársainktól, hogy Istenünk nevére sem emlékszünk többé.
Köszönöm az itt hagyott, mindig bölcs szavaid!

Szeretettel: Daniela