Tudod, Kedves, William Shakespeare-nek igaza volt; színház az egész világ, és mi olyan természetességgel viseljük álarcunkat, ahogy a Sors emeli magasba izzó kardját. Merev szemekkel figyeljük mások örömét, és ahelyett, hogy mi magunk élnék rajongva, az öröm rózsáitól kigyulladt arccal, szüntelenül azt lessük, ki hogyan vélekedik rólunk, tetteinkről. A világ elvárásainak teszünk eleget nap nap után. Mit számít, hogy fogcsikorgatva, lázadozva, sírva, vagy netán elfulladva küszködünk, ha ez a világnak tetszik? Hisz ilyenkor dobálja ránk nyilait a rivaldafény, és mi hosszan hajolgathatunk meg publikumunk előtt. Szűnni nem akaró tapssal díjazza a Sors e látszat-életnek halottjait, bennünket. Ám esténként, miután legördült a függöny, és végre kiosonhatunk színházunk művészajtaján, amikor magányosan ülünk le tükrünk előtt, s egy mozdulattal lemoshatjuk arcunkról az előadott darab szennyét, vajon milyen arc néz vissza ránk? Ilyenkor piros vért köpül nyugtalan szívünk, hisz dacunk lehanyatlása nyomán feléled bennünk újra a felismerés: ma sem magunknak éltünk. De vajon hol lehet biztonságban a meztelenségét feltáró lélek, ha önmagát felajánlva mindenhol kiégett képmutatással néz farkasszemet? Nem tudni, egy dolog azonban biztos. Míg jelenünk önkéntes bohócai vagyunk, míg szándékosan elfojtjuk az eget kívánó ösztönünket, és rabláncokon ropjuk szilaj táncunkat, addig csak a világ, és nem a komédiás mulat.