2011. december 25., vasárnap

Ha Te kérnéd...

Hát áldjam meg ma is az átkozott világot?

Ha Te kérnéd, áldva áldanám,

pedig jaj, könnyek közt kiáltok,

hogy érted lelkemet az ördögnek eladnám.


Mély csönded által pusztulok majd el.

Markában szorít, szövetembe kap,

s bár végignézed kínom, tovább rejtezel,

mint bús szememben az örök kárhozat.


És legyek hálás, hogy így sínylődöm?

Ha Te kérnéd, a megigéző éjben,

térdre rogynék letarolt puszta mezőkön,

s megköszönném álmod a holtak erdejében.






... minden holnapod mást ígér, de valósággá csak akkor válik, amikor elengeded az árnykép visszahúzó kezét...


Moha



Vétek

Uram! Vétkemre nincs bocsánat,

szeretem azt, akit nem lehet

s gyarló emberként hitem dobva,

ellenszegülni már nem merek.


Bátorítsd a szerelmemet,

hagyd itt ezt a reményt,

s ha bűnös szándék vezérel is,

harcolok e kegyért.


Nézd sorsom, ott van benne

minden kín és szenvedés,

ne ítéld a hazugságom,

hogy ne fájjon az ébredés.


Nem számolom már az időt,

csak adj hozzá erőt és hitet,

hogy bűnben élve, tiszta szívvel,

imába foglaljam a neved.


Megszülettem, meg is halok,

s vétkemért ezerszer fizetek,

de akkor lehet szép az élet,

ha emberként is szeretek.


Kun Magdolna


Állok itt egymagam az úton

Hallod-e végzet, titok, élet, lélek,

Nincs alakod, amiben féllek!


Remény, szerencse, szerelem,

Becézz, vagy fordulj ellenem.


Felemel kezed, letörhet, megölhet,

Nem kérek, nem kérdek tetőled.


Ezer arcod harag, jóság, gúnyt ölthet,

Nem járok szűkölve előtted.


Nem firtatom mi csaló, mi igaz,

Nem fáj, mi fáj, nem vigasz a vigasz.


Vágytól, örömtől, bútól nyugton

Állok itt egymagam az úton.


Azt sem tudom magamról hol van,

Egy-é velem, vagy szétoszoltam.


Nem eszmélek rá őrjítőn magamra,

Rémülettől szíven ragadva.


Magam a semmi, magam a csönd,

Égi végtelen, földi göröngy.


Süket fülem, szememen hályog,

Ó fáradtság! te boldog, áldott...


Tersánszky Józsi Jenő


Csendek mögött

Sarokba görbül

a sötétség jajszava,

árnnyal vonja körbe szívem,

ha hinnék még a csodákban, talán

megkapaszkodnék az utolsó,

isten- festette veled-nyárban…


De már nem tudlak

magamból visszarajzolni,

szíved fölé hajolva

tükör-vékony hártyákat

feszít közénk az elátkozott idő,

– idebenn zuhog a csend –,

rám nehezednek a tavaszba

haldokló telek,

indaként kúsznak

az őszbe kucorgó hallgatások.

S már nem fér el rajtam semmi.

– kereszt, bűn, árvaság, átok –

Amit nálam hagytál

azt viszem tovább,

kezemben fekete-fehér

emlékek gyűrődnek,

ne mozdulj el árnyékomból,

még ne…

Hadd fessem vissza arcodra,

amit Istened letörölgetett.


Ostromoltad a világ

égig érő falait,

s lettél föld, hogy megtarts,

híd, hogy átvezess,

felhőtlen ég, hogy szabad lehessek,

és ahogy közeledtél felém

ezernyi ígéret hangjával,

együtt-életünk eltűnt

egy hitvány világban.

– valaki mennynek hívja,

én kénszagú pokolnak –

A Hold lezuhant a Nappal,

kettéhasadt magányunkból

zord alkony szivárgott,

és üres maradtam

akkor,

ott

egy pillanatra …

Belefeszültél a hallgatásba.

- nélkülem -


Menedékünk összedőlt,

dombodon a kereszt

korhadó kapaszkodó.

S látod, már nélküled

ülök e világnyi semmiben,

- titkainkat őrzöm a Kapuban -

s te időtlen éled napjaid,

a szívembe rejtett

katakombák

őrült csendjei mögött.


Szilágyi Hajni


Képzeld el: egy kiváló mester készít két teljesen egyforma kristálypoharat. Csodálatosan megformázza, megmetszi őket. Aztán mindkettőt eladja. Másnak. A poharak bekerülnek a vitrinbe, sokáig senki nem használja őket, csak várnak. Arra, hogy teljesítsék küldetésüket. Hogy egy napon kézbe vegyék, csordultig megtöltsék őket, és koccintsanak velük. Az évek telnek, és látszólag nem történik semmi. Csak várnak, várnak, várnak, úgy tűnik, hiába. Ám egy napon történik valami. Gazdáik megunják őket, és próbálnak szabadulni tőlük. A két pohár így egy aukción egymásra talál. Még nem történik semmi, csak találkoznak. Már tudják, hogy valami történt, ami nem véletlen. Már reménykedhetnek, hogy nem várakoztak hiába. És itt, az aukción van valaki, aki keres valamit. Valamit, ami szépségével, tisztaságával, rendkívüliségével megragadja őt, és amiről érzi, hogy eddigi sorsánál többre hivatott. Keres. Aztán egy pillantás elég, hogy felfedezze a két poharat, és már tudja, hogy ezért van itt, értük van itt, éppen erre a két pohárra vágyik. A licit megkezdődik, és ő harcolni kezd. Harcol a két pohárért. Végül nagy áron, de megszerzi őket. Hazaviszi, és ünnepséget rendez. Meghívja barátait, hogy megossza velük örömét, megmutassa, hogy milyen kincsekre lelt. És ezen az estén a poharak életre kelnek. Mert a házigazda csodát tesz velük. Igen, a házigazda, aki nem más, mint maga az Élet. Ő akarta, hogy ez a két pohár találkozzon, és létezésük értelmet nyerjen. És most kézbe veszi őket, megtölti, egyiküket legkedvesebb barátjának nyújtja, és elérkezik a nagy pillanat: a két pohár most először összecsendül. Csodálatos a hang, olyan, amilyet még senki nem hallott. Ez a gyönyörű, tiszta hang csak ennek a két pohárnak a találkozásából születhetett meg. Mert egymásnak készítette őket a mester. És most a két pohár az Élet segítségével egymásra talált.Léteznek ilyen poharak.


Csitáry-Hock Tamás



Néked szól

Néked ki száz év múlva sétálsz a sétaúton

S botoddal, ha szokás lesz akkor is bottal menni,

Unottan piszkálsz száradt levelek közt, e semmi

Foszlány papírt, barátom, révedve Néked nyújtom.


Meleg leheletem fut a tiszta papirosra

Mely eléd zöröghet a levelek közt a porban,

Addig tudom sok sár eltörli a szót a sorban,

Elrongyolja a szél, az eső barnára mossa.


Épp olyan lesz talán a természeted mint nékem,

Szemed is ilyen lesz tán, a hangod is hasonló,

Tán még a képed is meg járásod is s a romló

Években éppen így csüngsz majd a végtelenségen.


Jobbkezem adnám Néked, ki ott jársz messze távol,

Szeretnék Véled kezet fogni s szemedbe nézni,

Te is leszel majd úgy hogy lelked holt múltban érzi

Igaz hívedet s avval beszélni vágyva vágyol.


Téged tudósítlak hogy itt voltam a világon,

Hogy szívem vert s halk h-val mindegyre lélegzettem,

Fenn voltam és aludtam, mozogtam, ittam-ettem,

Isten felől hallottam s meg kell itt halni, látom.


Gyermek voltam, fiú, meg ifjú s így ember lettem.

Ajkam beszélt, nevetett, danolt, fütyölt, sóhajtott,

Szemem könnyeket ejtett, arcomon mosoly hajtott,

Játszottam és küszködtem, unatkoztam, szenvedtem.


Járás közben megálltam utcákon, úton, kertben,

Ébredve néztem szét: a világon vagyok, élek.

Álltam sokszor tükörben s láttam bámulok, félek

S próbáltam hangom: hah! - és magam meg nem ismertem.


Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,

Hírt adni: itt vagyok! - hogy mind a tengert bejárja,

Mint kezdő nap, mosollyal sütni szegény világra,

S végre orvosságot a halál ellen tanálni.


Ki él mindenkit látni s mindenkivel beszélni

És meghallani mindent és mindenütt ott lenni,

Minden gyönyörön s minden bánaton végig menni,

S időkben és mezekben mindenki helyett élni.


Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni:

Oh élsz te is? Hogy hínak mondd? Mit gondolsz magadba?

Tudod hogy egyszer élünk? És őt karon ragadva

Sietni el vele a boldogságot keresni.


Hallottam: boldogság. És azt mondták hogy az nincsen.

De hiába mondták meg, mégis csak azt kerestem,

Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten

És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen.


Egy aranyat kerestem kit senki el nem vesztett,

Kerestem a napot ki estefelé nem megy le,

A gyermekek édesded dolgát kívántam egyre,

Fúlásig szedni vágytam borult szőllőgerezdet.


Én vágytam csolnakon csak úgy úszni félálomban

Vágytam csak lengni hintán hunyt szemmel andalodva,

Arany zúgásban, milyent hoz kagylók hajnal-odva,

Vagy tűnni néma ménen hajdonfőtt néma honban.


Ősszel mindig gondoltam: boldog leszek a télen.

Télen: hogy a tavasszal. Nyáron: hogy majd az ősszel,

Én vártam és vártam s úgy vártalak mikor jössz el

Te fényes édes évad, mikor világom élem.


Jaj, most is hogy leírtam: élem, szívem kiújul,

Mint ha bujkált a tűz a hamvadt kazalba mélyen

S a pernye új hévséget fog s fellangall éjfélen

És füstöl és parázslik, ég-huny s a szikra hull, hull.


Hívó élet, friss pázsit, mezítláb lépni rajta,

A völgyben dal, világos kastélyban éji pengés,

Visszhang a mély erdőben, tengeren kék merengés,

Gyertyák fényében emlék, lány gyúlt, ügyetlen ajka.


Rózsabalaton, rózsa, hervadt levélből Tátra,

Szerelem, pillangóból felleg, trillából orkán,

Szerelem, gőze méznek, gyász lángok csoda tortán,

Szerelem: rebben tőlem madárnak mind a fákra.


Két karom volt derékon köröskörűl karolni,

Két ajkam csókot tudni, fogaim marni gyengén,

Szemem volt mást nem látni, csak őt, hunyván-merengvén,

Hangom lihegni, búgni, jajdulni s szót nem szólni.


Izennem kéne Néked. Mindent szivárvány-ívre

Felnyujtanék hogy Hozzád jusson. Te, fáj a mellben

A szív. Mint égett seb, mint villámlás vak tengerben,

Mint haldokolni szomjam, úgy fáj az ember szíve.


Te nem lehet leírni milyen szép volt az ég fenn

S milyen szép volt a nagy víz s a föld akármely tájon

Milyen szép volt. Tán jobban csodálom semhogy fájjon:

Hogy az élet, az élnivaló nem szép itt mégsem.


Vasúton és hajóval eljártam idegenbe,

Csak múlattak s kínlódtak mindenütt körülöttem,

Más-más nyelven váltottam szót s mindig visszajöttem,

Hiába megyek el: csak magammal megyek szembe.


Az igazit beszélni, azt úgy szerettem volna,

Panaszt felnyögni, ízes titkot kiadni s kérni

S mindent elkérni mástól s mi nékem van kimérni

S az élőknek köszönni s búcsúzni tőlük sorba.


Ismertem sok-sok embert s kerestem egy barátot

És ismertem sok nőt és egy barátnőt kerestem

S szívemmel a lemondás térdei elé estem

S a magánosság lett a legjobb barátom, látod.


Számolni kell hány évnél tartok s eltűrni halkan

Hogy a nap itthagy mindig s mondani kell: jó estét,

A selyem élet lassan kopik le mint a festék

Orcáimon, hajam vész s már azt hiszem meghaltam.


Az életet barátom szétszórja itt az élet,

Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én ez voltam,

Már minden igazságnak, mely itt jár, udvaroltam,

Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek.


És képzelem még mindig, sejtem, remélem, várom

Hogy a boldogság fog majd egy reggel rám köszönni

S elment időm kezd majd, mint tavasz jön, vissza jönni

És minden szépre fordul s azt hajtom: álom, álom.


Én mindennap megnéztem a felhőket az égen

Mert szépek voltak, szépek szépség fölött, túl szépek

És tudtam mindörökre múlnak mint álomnépek,

Ez fájdalom s öröm volt együtt s így volt jó nékem.


A felhők pártján voltam s virágokon borulva

S a tenger volt tanyám és a széllel kóboroltam,

S mégis mindig és mindig az emberek közt voltam

S mentem szorongva köztük színházba, háborúba.


Az elmúlás kiáradt. Halált egymástól vesznek

Az emberek. Eltört a szív. Nyomor, kín, baj, vadság

Paréja nő a kertben. Álom, remény, szabadság

Elszáradt. És hold és nap cserélve fönn repesnek.


Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz

Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vigasz,

Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az

Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz.


Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni:

Csudálatos csudálat a nagy világ. Egyetlen.

Hogy ríttam volna gyáván: emberek! És kegyetlen

Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi!


De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban

Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget,

De elnyomják és nem látsz közöttük különbséget

Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban.


Szép Ernő


Az alkotó fegyvertelen

Tegnap még tomboltam ezerajkú nagy jajjal

szemem előtt sötétlett kínom fekete tója,

vonagló szájjal átkot harapdáltam fogam közt,

pedig, mit én alkottam, nem változhat a törvény.


Ma már tudom. Nagyon csendes lettem én mára,

csak még el-elcsodálkozom kiapadt tág szemekkel

el-eltűnődöm sok furcsaságán a világnak -

világomnak, mit én a semmiből emeltem.


Ó teremtésnek átka! ó kínzó, meddő kérdés:

miért van e világ, ha virága nincs s a tüske

mind engem tép s a szikla mind rámhengerül

s az erdő is felém borong fenyegető nyilakkal?


És visszaterelném a tengert és a földet

s a tüzet s mind e virágtalan világot

vissza a feneketlen fekete űrbe, vissza,

honnan teremtő vágyam emelte káros létre.


De semmi nem lehet már semmivé itt belül.

Világom él és harcol. Örökre ellenem.

Ma még csodálkozom, el-eltűnődöm rajta,

el-elferdült mosollyal, kiapadt tág szemekkel,


holnap már, hogy ne lássak, szemeimet bezárom.

Mert, amit én alkottam, nem változik a törvény:

világom fájó fái mind, mind felém nyilaznak

és én, az alkotó, fegyvertelen vagyok.


Lányi Sarolta