2011. november 26., szombat

Azt hittem...

Azt hittem vársz rám túl a hallgatáson,

túl a bús ősz ázott magányán,

a Napba simuló felhőhasadáson,

túl a dajkáló sugár aranyán,


hogy ott vársz rám, szelíd türelemmel

csodavilágunk száz meséin túl,

nyári éjjelekben rejtőző meleggel,

mely öl-puha, selymes emlékekbe hull.


Azt hittem rám vársz minden esthomályban,

minden derűs arc vonásain túl,

minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban,

mely, mint forró láva föld méhébe fúl,


hogy ott vársz rám minden édes ízben,

hol a perc méze mindig visszacsókol,

csöndet megszegő, Istent áldó hitben,

hol legszebb dallam angyalhangon szól.


Azt hittem ott vársz, szavak melegében,

sosem írt míves verseim mögött,

szív-rügyfakadásom áldott gyönyörében,

valahol... rám vársz... ég és föld között.




ezernyi zajból fészket

vet az éjjel,

lépdeltem

az idő

cserepein

halkan


majd rád kiáltott

minden tévedésem,

vétkem,

mit magával hozott

letűnt szavú

múltam


oldj fel hát

bűnömből,

hogy érzésekből

vagyok

és leszek

testtelen lélek

ha mássá

nem válhatok.


Moha


Hiány


Fagyos kezeivel ölel át a csend, a magány,

Gondolataim ezerszer járja át kétely és talány.

Egyszer repülök, madárként szállok az égbe,

Majd sötét felhők taszítanak le a mélybe.


Ha itt vagy velem, hívnak, várnak a csillagok,

Ragyog a nap is, dalolnak az angyalok.

De nélküled kietlen tájon találom magam,

Kiáltásom nem hallja senki, nem értik szavam.


Lelkem, koldusként kidobva fekszik az utca kövén,

Ki arra jár, nevetve belerúg, vagy átlépi könnyedén.

Aztán eső áztatja, ellepi a sár, a város mocska,

Ha jön a fagy, nem lesz más, mint apró jégkocka.


Ha megtalálod, emeld magadhoz és felolvad,

Fényesen világít, lesz saját holdad.

Üstökösként repül át az égen,

Ha velem vagy, az maga az éden.


Akkor ezer virág nyílik a réten,

Fény gyúlik a mély sötétben.

Nincs fagy, hideg, fájdalom,

Valóra válik, miről álmodom.


Arra kérlek, maradj még soká,

Repítelek, elviszlek bárhová,

Csak hiányodat nem bírja szívem,

Megszakad, és elveszítem hitem.


Nagy László


Álmod leszek

Leszek majd az álmod- pihe könnyű álom,

leszek majd a rebbenés sötét szempilládon.

Leszek egy út, mely visszafelé vezet, hogy

ha eltévednél álmaidban, mint egy elkóborolt

gyerek, kezedet megfogva haza tereljelek.

Én minden éjszaka a remény leszek neked.

Te csak álmodd a meséket, úgy mint nagyon

régen, mikor pajkos tündérként ott röpködtem

ajkad szegletében, s megbújva mosolyodban

szerelmet igéztem..

Kósza lelked mindig arról ábrándozott, hogyha

megérintelek; tiéd maradok- s örökre együtt

élünk át rejtelmes éveket - melyben én leszek a

varázsló és te a bűvölet.


Kun Magdolna


Magányos úton..

Magányos úton építek egy házat,

Betérhet hozzám, aki erre fárad,

Aki dalolva, virágot keresve,

Eltéved a mély életrengetegbe.


És őszi estén, míg az avar sír majd

S utolsó szirma hull a rózsáimnak,

Magányos vándor, múltakba révedve,

Emlékezik majd egy tündérszigetre.


És hírt hoz nékem élet tengeréről,

A csodaszépről, távoli tündérről,

Kit idevárok és aki nem jő el,

Csak egyre szépül a szálló idővel.


Juhász Gyula


Nem tudom...

Nem tudom...

Miért, s hogyan etted be magad a sejtjeimbe?

Mert a volt, s ami nem lett, beférkőzött cudarul,

a semmi napoknak minden pillanatába.

Éppúgy, mint a köd a völgybe, beszorult...

Már oly rég nincs miért, s mégis...

Az idő rohan, de csak csigalassúsággal

visz el belőle egy-egy cafatot.

Belém etted magad.

Semmi sincs, s mégis van.

Olyan ez, mint az egyirányú út,

csak nem vezet sehová.

Most az útszéli póznák szürkesége is vakít.

Kimeresztett szemekkel keresem a fényt,

a színt, amely átragyoghatna a megfakult falakon.

Hogyan nyílt meg, a régen magamra

zárt, rozsdás kapunak ódon lakatja? Nem tudom.

De kinyílt, és nem akar bezáródni. Pedig erős vagyok.

Mégis szüntelen bennem a csend. Csak néha töri meg

bársonybarna hangod, s csak olyankor látom arcodat...

De látom. Pedig mindig mást nézek.

Most borús a táj, és hideg.

Galambszürke a levegő, és páracseppek

lógnak a meggörnyedt leveleken...

Egyedül megyek, mégis magammal viszlek mindenhová.

Mert bennem vagy. Hogy miért?

Azt nem tudom...


Nagy Ilona


Összebuvó félelem órái

Bennünk pogány, víg násza van

Esztelenül szép gyermek-hitnek,

De néha-néha ezt a nászt

Az összebúvó félelem

Isten-órái szentelik meg.


Szerelmetes szomorúság

Foszlott felhőjű leple hull ránk

Szorongató és gyászosan

S ha két-felé szakaszt a Föld

Bennünket: mégis összebújnánk.


Ekkor nincs senki - : mink vagyunk,

Két egyek és egymásra leltek,

Két búsítottak, búsítók,

Két tapadó, két üldözött,

Két legéhesebb, árva gyermek.


Ezek az órák feketék,

De a gyémántnál ragyogóbbak,

A mosoly-nász csillagai,

Halhatlan untság-kergetők,

Szent emlői a boldog Jónak.


Mézként pereg szorongatott

Szívünkből könnye terhes kedvnek

És tart a nász és tart megint,

Szemeink öröm-hitesen

Megint-megint összenevetnek.


Óh, összebúvó félelem,

Óh, öröm-féltő, gyászos órák,

Fényes, fekete csillagok,

Kik reánk a nagy edzülés

Babonás új s új hitét szórják.


Ady Endre


A novembert csak a magányos lelkek hiszik végzetesen szomorú hónapnak. De a magányra ítéltek szomorkásak a legszebb májusi napokon, estéken is. Nem az évszakokkal nehéz megbékélni, sokkal inkább az egyedülvalósággal. Azzal lehetetlen.

Raffai Sarolta


Életem

Ha rám is rám virrad a reggel,

Nem sietek, nem kell sietnem, -

Újult erővel, újult kedvvel

Énnekem nincsen hova mennem.

Vágyak utáni vándorlásban

Térdig kopott el már a lábam,

Mint a mesében, jaj szegénynek,

Az egyszeri vándorlegénynek.


Délben, ha mindenki pihen

S a tornyok mind delet zenélnek,

Nékem nem terít senkisem

És nincsen íze az ebédnek,

Nincs kedves kézzel odacsent

Virágszál asztalkendőm mellett,

- Fekete tálcán hoz a csend

Színültig tellett üröm-kelyhet.


Nem gyújtok lámpát soha este,

A bús homályba, mint egy ódon

Kifakult, nyűtt setét köpenybe

Borzongva, fázva burkolózom,

Nem kérdezem: tavasz mikor lesz?

Csak ülök, ülök, várok és

Szívem kelyhében, mint a borszesz

Kék lánggal ég a szenvedés.


Zilahy Lajos


Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,

végülis megszületik az ének:

hallod vagy nem hallod,

mindenképp hozzád beszélek.


Én nem leszek boldogabb,

ha elmondom,amit mondani kell,

de boldogtalan vagyok,

ha nem mondhatom el.


Hallod vagy nem hallod,

mindenképp hozzád beszélek,

veled vagy nélküled,

végülis megszületik az ének.


Hervay Gizella


Ágy-magány

Üres helyeddel

lett nagyobb és hidegebb

magányos ágyam.


Farkas István



Egyedüllét

Álltam egykori ablakod előtt,

gondolatom gazdagon körbeszőtt,

örömök indázó nyárelején,

bánatok baljós télvíz idején,

elsuhanó árnyékodra várva,

reményeim fogságába zárva,

mozdulatod fénylő sejtelmében,

pillantásod megtartó hitében,

most a sötét, üres ablak előtt

mélázok magányomban merengőn,

tűnődök szétszéledt emlékeken,

jeleidet hiába kémlelem,

múlik a tél, múlik a nyár: a lét,

sátrat ver fölém az egyedüllét.


Zimonyi Zita


Nem az számít, hogy egy hatalmas óceán partján gyönyörködsz a naplementében, vagy lopott perceidben egy pici tó kacsáit nézed. Csak az számít, ül-e melletted valaki.


Csitáry-Hock Tamás



Elgurult gyöngyök

Évekig szőtt álmaim úgy gurultak szerte,

mint ahogy szakadó láncról a gyöngyök hullnak.

Párat megleltem, de a legtöbbet elcsente

a Sors. Tán, ha szépen kérem ad majd újakat-

(ereim közé szívkoszorúba fonhatom.)


Illés Beáta


Ma még…

Ma még imába reszket ajkam,

melyre csókot éget vad tüzed,

még velem vagy,

de kibírnám-e

nélküled?


Ma még sorsomban hordozlak én,

lelkembe simítva szavaid,

de egyedül,

vajh meglelném-e

magam itt?


Ma még te vagy nekem a minden,

éhem, a szomjam, a gondolat,

ha nem lennél,

elmúlnék mint szép

pillanat.


Ma még úgy szeretsz és szeretlek,

hogy elérjük az Úr kék-egét,

ha elhagynál

kibírnád-e, az

ébredést?


H.Gábor Erzsébet



Ölelkező árnyak


Az égbolt lámpáit sorra gyújtotta,

fürtön lógtak felettünk a csillagok,

árnyaink ölelkeztek a sötétben,

parázsként égette szám a csókod,


Nem múlt még óra az élet viharában

hogy gondolatom ne járna nálad,

veled zöldül a rét s virágot bont

mosolyod nekem mindent bearanyoz,


Minden vagy, a bús világot feledtetsz,

harmatcsepp, melyen az első napsugár

fürdik csillogva szertelen, s gyötrelem

ha eme gyöngyöt vakmerőn nem ölelem,


Elmúlt megint a nyár szürkét vett az idő,

hol a pillangó szállt s dalolt az erdő, ott

hűvös fagyos szél fut tördeli a gallyat,

nem tudja gátját vetni irántad a vágynak,


Maradsz s leszel a minden, mint annyi éve

fürdik a lelkem, ha szemed mély tengerét nézem,

reggeli kacajod elkergeti az éjt s komor álmokat,

a pokol is szebb ha Te szítod benne a lángokat.


Maszong József