2011. október 30., vasárnap

Újabb ősz múlt el

Emlékszel még, Apu? A keskeny országút

aranyszegélyében gyönyörködtünk egyre

az a régi ősz bús szívembe fut

ma is, míg fény gurul a gyér gyepre.


Élénken emlékszem... a szél gyászzaja

halálod jósolva szörnyű jajt rivallt,

a dérütötte rónán az éj zászlaja

ma ugyanúgy reszket, ha megérzi a vihart.


Emlékszel még, Apu? Hullt a sok levél,

a mezítelen fenyves fázva összerezdült,

az emlék föltámaszt, mint aki ismét él,

és újra látni véllek múltunkon keresztül.


Élénken emlékszem... nyílt sebe lettem

a szíven szúrt világnak, s a messze csengő kínt

magamba fojtom sírodhoz menetben;

egy újabb ősz múlt el nélküled megint.



emlékízű-csendbe zárva

a falnak forduló lelkek,

belül pereg a könny,

és kint rekedve

ölt nagykabátot

sok mécsláng-fényű pernye


megáll az avar-tánc

egy öröklétű percre,

mintha robogó gondolatok

susogó talpa

most rezzenni sem merne


elsétálva eregeti pipáját az éjjel,

lélekharang nyugvó hangja

karikáján pihen…


…és ott lógatja lábát

a szép-reményű folytatás,

hol veszteségét

véste kőbe

sok visszahívó látomás


Moha


Ha holtan találkozunk

Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,

Ha rossz voltam.

Nem nézhetünk egymás szemébe

Majd egykor holtan.


Fölpattant, nagy, halott szemeink

Kérdve világítják az éjünk:

Miért nem voltunk jók egymáshoz,

Amikor éltünk?


Ady Endre



Gondolj arra, hogy én akkor már ott leszek melletted, csak a szemeddel nem láthatsz. Ott leszek a tulipánok színében, a kis almafa rügyeiben, a virágillatban s a szellőben, mely megborzolja néha a hajadat.


Wass Albert



MásVilág

Tegnapi és holnapi

harangkondulások feszítik

a messzi végtelent,

kútmély csend zúg

az apró dombok közt.

Meggyilkolt álmok suttognak…

Nincs dal, nincs világ,

ami elaltat, ami betakar,

csak ez a MásVilág,

csak ezek a kőhideg,

alvó nyugalmak.


Látlak…

A hajnali magányos zuhanásod.

Sikoly rejtezik szemedben,

a májusi szél még utánad kap,

majd elenged.

Konok homályba vesznek

a veled-napok,

fekete csenddé lesznek

a betűk, a hangok.


Te, aki mindig hátán cipelted

a tegnapok ólomkeresztjét,

s köveket pakoltál szíved köré,

hogy ne érjen utol a halál.

Feladtad.

Most mezítelen arcodra hull

a szitáló köd,

tenyered érdes a hideg földtől,

szívedben búvó hervadás.

Csont karodban

szétroppan a megfagyott idő,

kopott keresztfádat

reszkető fényillat veszi körül.


Hiába a világnyi távolság,

egyszer minden út véget ér.

Magamra hagytál

gyermeki árván,

magadra hagytalak

velem-egyedül.

A tág föld és a széles ég közt,

zsugorodva alszik a hit.

Válladon síró zajok fészkelnek.

Hollótestű őszi hangok.


A kései alkonyatban

fáradtan rogynak térdre a szavak,

már nincs dal, már nincs világ,

ami elaltat, ami betakar,

csak ez a MásVilág,

csak ezek a kőhideg,

alvó nyugalmak.


Szilágyi Hajni


Hűlt jelek közt

Köd ül a temetőn.

Irgalmas csöndű, nyirkos, szürke pára.

Utak, sírok, kőtáblák – hűlt jelek

odahagyott világa.


Itt fél a szó.

Sorsok betűiről

a megfejtetlen végtelenre ismer.

Halott jövő.

Az elhantolt Idők

beírták üzeneteikkel.


Számok. Nevek.

Dombok sorjázta föld.

A lélegzetet feledett enyészet.


Autó szűköl. Csikorog a zaj.

A domboldal egy riadt ravatal,

s a város felől betódul az élet.


Böröczki Mihály


Egy érzés két lélekben

Felnőtt lettem Mama, érző szívű nő,

kinek haja ezüstjében már őszi szél lobog,

de kislánykori pillantása mégis,

ugyanaz a huncut, cinkos, megszokott.

Már nem hordok matrózruhát Mama,

fürtjeim sem omlanak gyermekvállaimra,

nincsen hajas babám és pöttyös gumilabdám,

csak néhány emlék maradt az ifjúkori évekből,

melyek újra és újra visszahajtanak

gyengéd karjaidba.

Már elsírtam az életem, elsírtam én, Mama

könnyeim sincsenek, talán nem is voltak,

a mosolygás titkát is régen elfeledtem,

mint lelkem ifjúságát, mely öregkorba roskadt,

de egy érzés itt van s az soha el nem múlhat,

mert belezártam bele a bordáim közé,

hogyha veszítek is mindent, ha elveszítek is

az liánként kapaszkodjon a szívgyökér felé,

s míg ez az érzés él, én is elmondhatom

nincs olyan fal, mely romként összedőlne

az alapokon nyugvó szeretet alatt,

hisz a szeretet olyan erő Mama,

mely világokat nyit szét és halálkapukat.

Amíg bennünk él ez érzés s az embertisztelet,

semmi nem lehet, ami valaha is kitéphetné

a kettőnk lelkéből összekovácsolt

bilincsszegeket


Kun Magdolna


Ősz és halál (töredék)

Hány súlyos őszt és hány halált,

halálok vad sorát értem meg eddig én!

a süppedő avar szagával mindig

tömjén is száll felém.


Száll? inkább csak lejt, szalad,

míg rá nem hull a hó,

földönfutó és tömzsi páros illat,

kettős búcsuztató!


Az alkony most is két emléket ringat,

a földrehulló nyár futó szagát

s egy jámbor illatét…

lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég

tested a hűvös földnek adta át.


Radnóti Miklós


Elmúlás

Csak néhány pillanat,

míg magával ragad

a sötét nyugalom,

s elmúlik bánatom

kővé dermedt arcomon


Csak percnyi szenvedés

– egy élethez képest

oly kevés…


Csak néhány mozdulat,

mi képekbe hasad,

s az öröklétbe majd

bús mementót farag

– talán valami megmarad


Arany-Tóth Katalin


Emlékek könyve

Bolyongok százévnyi mesében

elveszett régi ösvényem,

kacatok, emlékek között

kutatok, hordom, szétrakom

mint aki folyvást költözött

batyujában a fájdalom…


fényében utolsó gyertyámnak

nem jössz és nem várlak.

Nagy könyvnek fogtunk, emlékszel?

Jön még majd sok holnap

hogy soha nem mész el,

folytassuk, ezt mondtad…


metsző fényű hajnalon

rám vigyorog a tegnapom,

üszkös betűk meséiben

kalandozom, a szürke múlt

emlékeit talán hiszem

s ha fényük bármi’ megfakult,


vágyra vágy, és kínra kín

életem pergő lapjain,

sorsversek sárguló sora

bánat áztatta oldalon

bár öröme, kínja ostoba.

döntöttem, végig olvasom.


Hepp Béla


Elmúlik minden, és megmarad minden. Nem tudnak majd a házról, hol laktam. Nem tudnak majd a testről, amelyben éltem, és nem tudnak majd a lélekről sem, amely igazgatott engem. (...) Elfelejtenek, pedig szavak kérészeit kiabáltam és sírtam hozzájuk. (...) Elfelejtenek, és én velük maradok, mint egy titkos seb. Nem tudtak mit kezdeni velem, és én sem tudtam másképpen akarni az életet. Csak hiányozni fogok, és ez a hiány lesz az én mindenségem.

Darvasi László


Egy percet most letépek...


Ma másképpen susognak a fák,

lombjukat hasítja a szél...

sokkal kopottabb lett a táj,

s fakóbb az összes falevél.

A szalmasárga napsugár,

öleli még a lombokat,

s bokrok alatt a kismadár,

avarban keresgél... vackokat.

A gyöngyfehér pomponfelleget

őrülten sodorja fenn a lég...

Hallod Apu? Hallod? Hangomat

fájón viszi hozzád az ég.

Még bogárzölden él a fű,

de pára pihen a földeken,

s a patak vize is hangosabban

bukdácsol át a köveken.

Már minden más lett, az ősz is vénebb,

tudod, hiányzol belőle rég...

ám a legszebbekből, egy percet most letépek,

s átölelem régi őszünk... aranyarcú melegét.


Nagy Ilona


2011. október 22., szombat

Hagynám, hogy keress

Oly mély a csönd... most dalba olvadnék,

szívzörejedbe hullnék elalélva,

s hagynám, hogy keress, ott vagyok-e még,

csak szép szavadra bújnék elő néha-néha,


s ha bomlott melled varként rámtapadna,

vérvörös falába egy jelet karcolnék,

mely nem forrna be soha, csak tovább szakadna,

hogy örökké fájjon e kínban fogant szépség.


Hisz amíg fájna, én is benned lüktetnék,

akár a hegyek mélyén zubogó patak,

két szívdobogás közt csöndedbe süppednék,

s a következő fájásod várnám hallgatag.