2011. szeptember 23., péntek

Ha egyszer elmegyek...

Ha eljön majd az a nap, amikor az iszonyú sötétség
ejt rabul engem, esküdj meg, Kedves, hogy velem
temeted el életem minden szent emlékét... s amikor
az első éjszakára ágyazik be ligetünk, Te kisétálsz,
és nevemet oly rémülettel, és oly vad erővel üvöltöd
ki majd magadból, akár egy világgá szállt siralmat.

Hallani vágyom, hogy Te továbbra is élsz...

Akkor lenyugszom, és úgy szállok majd alá, mint
egykoron szállt gyermekségem kendőlengetése.
Visszajövök, hogy elmeséljem, mi van odaát, hogy
száz elejtett jó szavadat keresem ott is, akár csak
itt tettem, amikor egyre vadabb volt mélyemben
a szomorúság. Hogy elmondjam, hogy ott sem
vagyok boldog, mert itt Édesapám hiányzott, ott
pedig Te. Ilyenek vagyunk mi emberek, semmi
sem jó nekünk... délibábokat kergetünk minduntalan.

Tanulj belőle, és élj boldogan!

Ne gondolj rám többet, csak akkor az egyszer, utolszor.
Bánatodat bízd a piros vadszőlő-levelekre, azok szebben véreznek
minden ősszel, ezerszer kiejtett nevemet
hagyd ott a hűs márványlapon, majd a bozontos indák
magukhoz ölelik hallgatagon... retinádra égett arcképemet
bízd a gazba fúlt utakra, azok majd felisszák azt, akárcsak
a hajnali harmatkönnyeket. Gyász-nehéz hangomat bízd
a szélre, az majd messze viszi el, hogy többé ne is halld.
A fülledt magány súgta verseimet még egyszer öleld át,
mert benne vagyok én mindegyikben,majd bízd azokat
is a másvilágra nyúló árnyékokra...
S ha már másra bíztad mindazt, ami én voltam valaha
benned, én majd a szívedre bízom magamat.


Nélküled a gyertya csonksírban nyugszik s fagyott lángvirágja viaszágyát béleli fájdalmával, mellyel utánad epedez miként melegséget hozó langyos ölelésed vágyakozza elárvult gyermeklelkem, hogy tenyereden nyugtasd megfáradt gondolataim, és védelmezőn, miként kagylóhéj, növeszd értéktelen létem igazgyönggyé...


Moha

Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,

Ha innen majd a föld alá megyek,

Feledni nem könnyű a föld izét,

A csillagot fönn és a felleget.


Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,

Könnyek vizét és a Tisza vizét,

Költők dalát és esték bánatát:

Szeretnék néha visszajönni még.


Ó, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon,

Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

És van-e még magyar dal Váradon?


Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,

Világ árváját sorsa veri még?

Van-e még könny a nefelejcs szemén?

Szeretnék néha visszajönni még!


És nézni fájón, Léván, Szigeten,

Szakolcán és Makón a hold alatt,

Vén hárs alatt az ifjú szerelem

Még mindig boldog-e és balgatag?


És nézni: édesanya alszik e

S álmában megcsókolni a szívét

S érezni, most is rám gondol szíve:

Szeretnék néha visszajönni még!



Juhász Gyula



Szakíts

… és itt végtelenbe törnek már a szárnyak,

és csak nevetnem kell újra magamon,

feszülve mégis átkos ragyogásnak

hagyom hogy sodorjon,

hadd sodorjon, hagyom

száguldanom kell a tegnap gőzős éjén,

a sikoltó nappalok sosem-volt-oltalom

hazugságát zúgva hörgöm újra: ’mért én?

Mellkasom feltépve

feltépve mellkasom,

szabadon az égnek szárnyal fel a lélek

fa, fém, kő, nem köt meg, rettegve menekül

rombolásom szélén irgalmat sem érnek

egyedül tombolok

tombolok egyedül,

mégis törve zúzva a lelketlen anyagban

fájdalmam csikordul és felröhög a kín,

sodorj, forgass átok, míg csepp józan agyam van

fájó lángjaim fojtsd

fojtsd

fájó

lángjaim…



Hepp Béla



Még őrzöm


Mint kristályba vésett karcolat,

őrzöm magamban az arcodat.

Lehunyt pilláim mögül nézlek

- itt maradt emlékeid kísérnek


s igéznek bennem rég elbújtatott

vágyakat – belőlem csak könny fakadt,

s most úgy növesztesz lelkemen zsenge

sarjakat, mint ahogyan a tavasz

fakasztja a rügyet egy nap alatt


Most lelassult minden mozdulat…

békés, meghitt ez az áhítat.

Még őrzöm érintésed nyomát,

pedig lassan rám szakad a Világ.



Arany-Tóth Katalin



De kár, hogy most megy el!

Mikor a Duna parti fák

Budáról átfehérlenek,

A gesztenyék s a lila orgonák

Lombján május aranycsókja remeg.


S kiket elűzött a bús, hosszú tél,

A sötét órák dermedt hidege,

Szívembe zengőn újra visszatér

A vágyak zajgó fecskeserege.


Hozzák magukkal dél egész tüzét,

A teremtő, a lángoló napot,

Csak sejtett tájak balzsamos izét,

Forrongó Szin és fényáradatot.


Az ifjúságot... És Magát!... Magát...!

Tavasz csodáját, új életemet,

Ki messzi partról int fehéren át,

S az álmok halk virágával befed.



Pásztor Árpád



Láttalak...

Láttalak ülni a folyó partján...

Mozdulatlan szemeid fuldokoltak

gondolataid a víz zavaros mélyén.

Valahol messze délre harangoztak...

Fejed fölött gondok kavarogtak,

mint megannyi dögkeselyű,

éhesen csipkodva meglévő napjaid,

Te észre sem vetted őket

a sötétségből, melynek

megkopott lelked örök vándora...

Kiáltani szeretnék,

ne hagyd, vágj oda

a keserűségnek, a sorsnak,

hisz te sokkal erősebb vagy mint ők,

a holnapok még mindig menthetők,

segítek...hagyd, hogy segítsek!

Hagyd, hogy segítsek...

Nem látod,

múltad szele jövőt tékozol,

élni tovább nem szándékozol?...

Érinteném deres halántékod,

Könnyes arccal is még vágyva csókod,

De felnéztél, s jeges tekintettel

toltad el a kezem...

Akkor törtem ketté...s most már nem létezem...



Gligorics Teréz



Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,

ülök, homlokom kezembe temetve,

elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.

Ha nem vagy, nem vagyok.

Csak mint üres szoba,

hol az elköltözött lakók

szétszórták a gyűrött újságpapírt.

Az ablak alatt lámpák sorfala,

meghajtja nyakát a sötétség,

ha kardjukat kivonják.


Nem számít, hogy éreztek hasonlót

előttem mások, és érezni fognak.

Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem...

Nem vigasztal, hogy évek óta

járod velem

reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.


Siess! Mire visszajössz, nem találsz,

egy üres képmás pótol ezután,

ő ül székemen, ő iszik poharamból.

Mint kés hasít tekintete.

Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.


Akkorra messze járok,

megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,

zsebeimet kiforgatom,

elhagyom mindenemet,

gondolattalan ülök egy fatönkön,

arcomon át hangyák vonulnak,

nap, hold értetlenül bámul szemembe.

Nélküled hagyom múlni az időt

- és nélkülem...



Kálnoky László



Ha még egyszer láthatnálak benneteket! Ha csak annyit tudnék, életben vagytok-e? Vagy, ha Isten őrizz, megbizonyosodnék róla, hogy ti már... nem! Ezt nem tudom végiggondolni! Álmatlanság kínoz. Vágyom utánatok, erősebben az éhségnél és szomjúságnál, ugyanakkor félek a bizonyosságtól. Nagyon fáradt, öregember lettem. Ha hozzátok fűző gyötrő kötelék nem feszülne bennem, alázatosan átengedném magam a rohamos hanyatlásnak. Valójában halott vagyok. Így azonban reménykedve és szorongva mégis hazamennék. Akár kísértetnek is. Haza. Hozzátok!


Szepes Mária


Fanyargok görbe szájjal

Jaj, felejtek és görbe szájjal

Fanyargok én, aki a szitkot

Fohásszá avattam s a titkok

Bősz szájú harsonája valék.


Leveleimet elégettem,

Múltamat a Múltba kavartam,

Akaratom mind elakartam

S unom a rest, döcögő Jövőt.


Unom már az emlékezést is

S a bánást bűneim fölötte,

Sok fogadkozásom: "örökre",

Sok, pazarolt, régi csókomat.


Kit látok, másnak, váltnak látok

S énemben bámulom a régit,

Mint egy öreg mesét: "beszélik":

Óperencián is túl talán.


Minden úgy csitul, múlik, szürkül,

Mint amit rőt mező védelmez:

Ma már a Halál sem félelmes

S szégyenlem, ha föl-fölijedek.


Tán-holnapi végem mosolygom

S én, a szegény, megcsalt borissza,

Mint egy Isten úgy nézek vissza,

Által, eldobott életemen.


Ami mámor volt, nem sajnálom,

Ami józanság, az se késett,

Se barátot, se feleséget

Utamra nem ráncigáltam én.


Mosom kezeim, szűz Pilátus,

Felejtek, jaj és megbocsátok,

Csók, pénz, hit, bűn, nem várok rátok,

De nem várok már magamra sem.


Ady Endre


Emlékkő

Ne sejtse senki, mit jelent nekem

E kis kavics. Míg féltve elteszem

Reá a könnyem omlik.

A kis japán dobozban,

Hol emlék annyi sok van,

Könnyeznek mind a holmik.


Mert nem bármi-kő ez, hanem drága márvány,

A képzelődések völgyébe' járván,

Talál az ilyet, ki nagyon akarja.

Akartam. Nem tudta, hogy bút hoz...

Szép rózsaszín a kő s aranyba futkos

Rajt' a vágy cikázó villámvonala.


És nő a kő, a szikrázó csoda.

Palota lesz és benne száz szoba

És csillog napsütött egén

A szerelem, e százszínű szivárvány.


De jaj elmossa most a könnyözön,

Por már a kastély. És holt az öröm,

Sírjánál sírok én, szegény,

Sírjánál sírkő lesz a márvány.


Lányi Sarolta