2011. augusztus 27., szombat

Ki költőt szeret...

Ki költőt szeret, a gyötrelmet szereti,

az ingoványt, mit megforgat az Élet,

az ólom-öklű szót, mely kínját lebegteti,

és melytől kővé mered az ősfélelmű ének.


Ki költőt szeret, a magányt szereti,

mely szótlanul-nyugodt, akár egy halott,

s míg csöndjében ifjú vágyait keresi,

észre sem veszi, hogy eltűnnek a napok...


Ki költőt szeret, a lemondást szereti,

a kékes ködgomolyba fúló álmokat,

nagy átok ez, mit nem sejthet meg senki

csak az, ki bűvkörében kerget ábrándokat.




...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal küzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedűt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná... nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...


Moha



Mindkettő emberül

Szeretlek. Tőlem el ne várd

szokott módját a széptevésnek,

téged aláznának meg a

bókká butított esküvések,

mért mondjam: csodaszép a szád,

mikor csak oly szép, mint az átlag,

te is tudod: az úgyse vagy,

akinek vágyra gyúlva látlak.

Egérfogáshoz épp elég

egy csöpp szalonna - macska sem kell,

cincogó lányokat szokás

lábról levenni közhelyekkel,

az ő receptjük ismerős:

célzás ruhára, hajra, gyengéd

figyelmességek közt néhány

jól időzített szemtelenség -

ez csapda csak s nem taktika,

nem bámulat, de szánalom kél

az áldozat iránt, kiért

fölös hűhó a macskafortély,

mikor csak bársony bőrödért,

s csodás ívű szádért dicsérlek:

arcod ne fesse hálapír,

Inkább haragpiros önérzet.

Tedd, hogy remek melled mögött

bonyolult szívedig találjak,

s ha szíved méltónak ítél,

fizesse értem meg az árat,

nászunk legyen ellenfelek

vívás utáni kézfogása,

egymás próbáját miután

mindkettő emberül kiállta,

amikor már nem érdekes

ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,


amikor csak egy lelkesít:

kettőnkhöz méltó küzdelem volt.



Baranyi Ferenc




Átfestem az eget...


Gyermekként, álmaim felhőkre festettem,

ott bóklásznak most is az ég kék tengerén,

kevés egy élet, hogy újra megkeressem,

oly sok álom bújik tollfelhők peremén.


Hittem, a bárányok mindig visszatérnek,

s átszínezik újra lenkékre az eget...

minden pillanatra adhassanak szépet,

s ne kelljen keresnem... kapjam az édeset.


Mikor fáradt vagyok, s felnézek az égre,

még patyolatszűz álmok eveznek fölém,

felismerem mind, hisz én írtam az égbe...

s könny szökik szemembe, hogy nem lehet enyém.


Mától új ecsetet fogok a kezembe,

széjjeltépem régi, földbarna láncaim,

átfestem az eget azúrkék remekre,

és hattyúfehérek lesznek majd vágyaim.


Napkorong vigyáz rám aranyló kacajjal,

bíborhajnal ébreszt mindegyik reggelen,

parázsnarancs ingben int búcsút a nappal,

s mélykék bársony ölel tűzforró éjjelen.


Nagy Ilona








Az emberek általában sokáig, túl sokáig képesek ragaszkodni szép ábrándjaikhoz.


Nemere István



Mesemúltban

Valamikor réges-régen,

képzeletben gyufaárus voltam.

Otthonok meleg fényénél fáztam

koldus-hideg kapualjban.


Álmomban

Nap voltam, szél voltam,

esőként hulltam a földre.

Hollószárnyak röpítettek

vadvirágos, zöldellő rétekre,

tündér-leplet terítettem

bélpoklos, fekete sebekre.


Vágytam, hogy lehessek

könny-harmat reggelek,

regés szivárvány-egek,

s legendák ismerőse:

didergő királyok,

jávorfát öntöző leányok,

faragott furulyák

csöndes könyörgése.


Örökkön keresve, futva és elesve

utaztam a Föld körül,

csillagok közt, holdsugárban,

lebegve, magányos-nesztelenül.


Mesemúltból visszatérve,

vállamon maradt egy kék palást.

Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,

s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,

mind, mind engem vigyáz.

Hitem, s igazam bennem érik,

s bár vagyonom szűken mérik,

tudom, hogy mi fontos, megmarad.


Lábaim már nem sietnek,

Utamon törött szárnyú angyalok

szelíd mosollyal követnek –

a Világgal egy vagyok.


S te édes-szomorú,

gyermeki varázs-világ,

úgy lobogsz bennem most is,

mint rőt gyertyaláng…

s ringatsz, ringatsz,

mint hajdani mesékbe halkuló,

hulló csillagok vágyaiba temetett

- de el soha nem feledett -

álmot hozó, örök éjszakák.



Arany-Tóth Katalin




Ó asszonyok...


Ó asszonyok, ti forró italok,

Ragyogó mérgek, szép bűnök, ti balgák,

Az életút hozzátok kanyarog

S a vágy felétek tárja vézna karját,

Ti vagytok a szívekben a dalok,

Ti vagytok a megváltás és vigasság,

Ó asszonyok, ti selymes takarók,

Szép szőnyegek, ti szőkék és ti barnák,

Ti soha, soha el nem fáradók,

Ó asszonyok, ti mindenféle fajták,

Szentek, vadak, viharzók, álmodók,

Kerestem rajtatok a lelkem arcát

S e keresésben lelkem elhagyott,

Ti hoztátok az életem kudarcát,

Én tőletek már oly távol vagyok,


Mint a halál, őrültség és igazság!



Juhász Gyula






Az emberek többsége illúziók között éli az életét.


Szalai Vivien



Sóhaj

Mint túlédes, setét, unt kávéházi lőrét

Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós

Fülledt, fáradt estéken lankadt illatú, langyos

Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb...

Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri

Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot

Oly lágynak és szelídnek rémlik, bár elcsigázott

Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri...


Már gyakran, ravaszul s élvezve s betegen

Ügyelek, hogy gyötrelmim bús órája úgy essék,

Hogy valamely finom, mesterkedő ügyesség

Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:

Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,

Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihívón

S lágyan... s kedvenc párfőmjét agyzsongulásig szívom,

Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától...


S jaj, van, hogy vígan szólok: már kisvárosi élet

Gyógyítottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártír,

Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hír

S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett.

S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kín átka

Életemről letelt s bízón a szürke dolgok

Szívén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott

Titkok ők s fanyar mellük új bú tejét kínálja...


Ím, most is... tenyerem arcomhoz szorítom,

Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak!

S összeszorított foggal tűröm, hogy könnyekig hat

Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton...

...Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen

Metélné lágy szívem s mint durva felcserek

Kontár kése nyomán a finom, dús erek,

Pirosan, gyorsan, vérzőn halna el ifjú éltem!...



Tóth Árpád




A Nő dícsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,

Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,

Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.

S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,

S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!

S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,

Ki téged szeret!!

S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,

Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!

Ebédnél ülsz és látlak én: eszel

S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed...

Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak

S most elhiszem:

te átesel az életünk nem egy csúf állapotán

Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül

Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én

Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!



Füst Milán



Ajándék

Szeretném magam átadni neked

Mint egy kis szobrot, mely asztalodon áll

Áll és él és szembe néz veled,

Mikor szobádra borul a homály.


Én lennék örök-merev vizavíd:

Kis, megszokott tárgy fémből vagy fából

Mely a tiéd, igénytelen, szelíd,

S egy mosolytalan nőfejet ábrázol.



Lányi Sarolta





Annyi ígéret, annyi csodás emberi szépség van bennünk, annyi kiaknázni, meglátni, felélni való drága, ritka jó. Én tudom, én érzem, és néha a könnyeimen keresztül látom a mi finom, csodás, holnapi szépségünket.


Ady Endre



Nem csábít már...


Nem csábít már engem dal, szín, íz, akármi.

Szeretnék leülni, szeretnék megállni,

Élni csak halva jó.

S vagyok mozdulatlan, tükörsima tenger

Álló vizén tovasikló nyugtalan hajó,

Nyugtalan hajó.


Haláltusa közben s mégis néma hattyú.

Csilingelő csengő és fölötte szivattyú.

Szólok még hebegőn.

Aztán csönd. S a szívem ide-oda kapkod

Bura alatt nincsen hangom, nincsen levegőm,

Nincsen levegőm!



Gellért Oszkár