2011. július 30., szombat

Csöndes kétségbeesés

Az idő körülölel, mint határtalan tenger,

jajveszékel bennünk a múló órák szava,

olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,

hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?


Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?

Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.

Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,

lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.


Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,

amikor merész álmaink láztól remegnek,

ne csak csodáljuk az élet messze fényét,

e fénynek birtokában éljünk, emberek!



rést ütöttem

létrámmal a mai nap

plafonján


menekülni próbáltam...


és megtámasztott

lajtorjámon

igyekeztem át a

a holnap érintetlen

sóhajaiba

...

de észrevétlen gúnnyal

visszfordította

igyekvő fokaimat az élet

és

most

a tegnap-érzet dobolja bennem

át nem érzett ritmusát...



Moha





A biztonságot keresed? Legyél te a biztonság! Önmagad biztonsága. A békét keresed? Legyél te a béke! Önmagad békéje. A fényt keresed? Legyél te a fény! Önmagad fénye.


Popper Péter



Amire vágytam


Csak szeretni akartam őszinte érzéssel.

Elsuttogni halkan, ami feszíti a lelkem.

Még hinni akartam így az élet vége felé,

egy soha el nem múló örök szerelemben.


Csak megnyugvást akartam magamnak,

s néhány visszatérő ábrándot a szívnek.

Tavasszá varázsolni félresiklott világom,

s érezni benne, hogy zöldellnek a rétek.


Forró nyárra vágytam. Életmentő bókra.

Fázós reggeleket melegítő gondolatokra.

Karjaimmal átölelni a veled töltött perceket,

hogy megmaradjon benne a hűség tudata.


Nem akartam vesztesként zárkózottá válni.

Számolni azokat a hátralévő bánatnapokat,

amik súlyos terhet rónak gyengült vállaimra

és húznak-húzna lefelé, mint az áradat.


Elmúlt időm darabjait nem rakhatom össze.

A jövőből építettem volna egy kicsi házikót,

hol úgy élhettem volna, mint egy királylány,

kinek minden évében, csak boldog napja volt.


De már ködhomályba vesztek a régi illúziók.

Szivárvány-színében nem fénylenek csillagok.

Borús felhők gyülekeznek a sötétlő ég alján

és füstkorommal takarják el a ragyogó napot.



Kun Magdolna



Öregedőben

Elnehezül, gyengül a testem,

de ösztökéli az akarat:

nem állni félre, várni resten,

nem elengedni magamat.


Ahogy jön épp, búval-örömmel,

csak élni, élni életem

védelmezem foggal-körömmel

aki szeret, azé legyen.


Kapaszkodom szoknyádba, élet,

sodorj magaddal, élni még!

Kavarj vihart! A kedvem éled,

látni mindent, mi uj mi szép.


Magamnak nem sokat kívánok,

csak éppen nézni hallgatag,

mint ring és leng örök világod,

e táncos, tarka forgatag.


Nem jöttem élni múltamon,

idő előtt hamar fölélvén,

ami maradt: hős alkalom,

derűs emlék vagy drága élmény.


Nem sírni süppedt sírokon,

és rágni, mint kutya a koncát,

és nem a régit áhítom,

rád vágyom, mindig új valóság.


Sem ülni horgászként a parton,

és lesni szökkenő halat,

míg lassan elborít az alkony

és az idő tova halad.


Nem hagyni futni az időt,

de vetni magam áramába,

nem torpanni a cél előtt,

de belehullani a mába.


Én pózban sohse tetszelegtem,

nem voltam büszke vagy hiú,

nem voltam önző, telhetetlen,

csak egy lelkes kamaszfiú.


Szeretném őt megörzeni

élesztgetni kis mécsvilágom,

szólni ismét hittel teli

- s kihordom öregségem lábon.



Pákozdy Ferenc



A legtöbb ember fél komoly döntést hozni és fél megvalósítani az álmát. Egész életében álmodozik, de amikor ott van a lehetősége, hogy meg is valósítsa, megijed és nem mer lépni. Pedig a lehetőséget a változtatásra, az előrelépésre mindenki megkapja az élettől. A nagy lehetőség általában észrevétlenül jön, de mindig megérkezik.


Szalai Vivien


Vers vagy bennem

Vers vagy bennem…

Egy vers van bennem, dallamokból

fonódott ezer szóvirág

de hangjait csak én hallhatom,

rajtam kívül senki más.


Egy vers, amit még nem írtam meg,

csak mondogatom szótlanul,

egy vers, amellyé lettél bennem

örökre – leírhatatlanul…



Kormányos Sándor



A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem.

Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,

hogy tőle kapja a bögre, a kisszék

a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.

Amikor elment, a hóba, a szélbe

sírva kitett a világ küszöbére.


Később úgy jött, mint kedves fiatal nő

ember-alakban, éppen ahogy illő.

De a Mindenség rejtjele, az arca

mindent ígért, bár ő nem is akarta.

A kozmoszt gyönge vállaira raktam

sokallta, elment, magamra maradtam.


Most pilleként itt repdes a szememben

pillám mögött, és nem hagyhat el engem.

Most látom csak: az abroszból, a tálból

a falból is az ő léte világol.

Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.

Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.



Rakovszky Zsuzsa



Hagyd

Hagyd a világot szélként át- s átfújni

életed lazaszövésü gyolcsán:

mint egy száradni kiakasztott ing, lobogj, lebegj,

hálásan szélszagusodva, ellenállás nélkül

- - hadd örüljön neked majd, ha ki fölvesz.



Fodor Ákos



Két csavargó álom...

Újra sajdul bennem a régen elvesztett múlt,

bomlik a cérna az elvarrott sebeken,

közeli a távol, s mi akkor, ott porba hullt,

kóborol szívemen, mint szél a tereken.


Lehetnél ma sziget, mit nem jelez a térkép,

s a koordinátákat csak én ismerem,

s ha két csavargó álom egyszer összeér még...

gyöngykagylót mos a víz csillogó köveken.


Pihen most a vágyam, hisz nem repíti semmi,

szunnyad a fotelban mellettem csendesen,

talán sorsom tudja, hogy mit kell vele tenni,

s az eltakart végtelent egyszer meglelem.


Megszólal majd a csend, és mozdulnak a percek,

visszakaparintom az elveszett időt,

elnyűtt fájdalmaim is új ruhákat vesznek,

s velem színesítheted tovább a jövőt...



Nagy Ilona



Egy ócska konflisban

Királyném, kigyúltak a lángok,

Aranyos hintónk, íme, száll,

Ma a nép közé vegyülünk el,

Te a királyné s én a király.

Lásd, ez a fényes kocsitenger

A villámfényes fák alatt

Miérettünk hullámzik, fénylik,

Hogy téged s engem lássanak.

Királyném, bocsásd le a fátylad:

Ma este kegyosztók leszünk.

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)


Királyném, megölnek a vágyak.

Sohse vágyott, mint te meg én,

Földi pár úgy az élet-csúcsra

És sohse volt még íly szegény.

Vágy, élet és sugár a lelkünk

És utunk mégis koldus-út,

Jogunk van minden fényességhez,

Amit az élet adni tud.

Király vagyok és te királyné,

Hát trónunk sohse lesz nekünk?

(Döcög, döcög az ócska konflis

És mi sápadtan reszketünk.)



Ady Endre




Ha nem táplálod a két misztikus centrumodban felgyújtott hajnali örömlángot, egyeden indulat, szélroham elfújhatja. S amint a Fény kialszik benned, nemcsak te vakultál meg lélekben, hanem a körvonaltalan homály rémült ámokfutói is beléd ütköznek sorra.


Szepes Mária



Osztás után

A kártya ki van osztva. Reszketünk,

Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,

bubik, királyok, dámák jelmezében

s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.


Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.

Mit tehetnénk a szabály ellenében?!

Mint mozdulatlan csillagok az égen,

változhatatlan rajzunk, jellemünk.


Vörösek és feketék, vérben, gyászban,

fényesre lakkozottan, lámpalázban

így kell kinek-kinek sorsára várni,


hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,

a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,

ki tudja-e a végzet licitálni.



József Attila



2011. július 23., szombat

Vén ligetünkben járt az Élet



Magam vagyok, az éji csend
fojtogat némán, s dúlva dúl,
a falakon túl Mozart zeng,
s viharként zúgni kezd vadul.

Sűrűl a dallam, árad, tódul,
mint eremben rohan a vér,
és pendíti keresztül-kasul,
hogy senkibb ő a senkinél.

Én meg csak ülök hallgatag,
mint kint a hajlott testű fák,
a hárfaszóból, mint patak – 
csurog a hűs szomorúság. 

Ahogy a moll a légbe hasít,
úgy zokog, sír, őrjöng a szív,
viharzón bontja szirmait,
s hullámgyűrűként megnyugszik.

Magam vagyok, újra mély csend
ölel át búsan, eltűnődve
vállamra ül, ujjongni kezd,
s valamit mutat kinn a ködben.

Nem értem... hisz nincs ott senki,
csak ablakok ívsora ég,
de ő tovább rezegteti
kis szobám békés hűvösét.

Majd feltűnik egy hárs alatt
– nem áhítat, nem képzelgek –
az Élet, mint egy árnyalak
a dús fasor közt ellebeg.

Szép ajkán ül egy vallomás,
hogy kínt rá pazarolnom kár,
csak nézzek rá, hisz Ő nem más,
mint csók láza és dús mocsár.

Oly gyönyörű volt, csupa báj,
ahogy a ködből omolt ki,
s bár tudva tudtam, hogy majd fáj,
kedvem lett volna megcsókolni.