2011. június 25., szombat

Míg virrasztani hagytad...

Ma újra láttalak, hogy bíbor kedvvel feszülsz

az Astoria karcos, fakó üvegén,

mint víg napsugár játszva menekülsz,

te gyönyörű múlt, te áldott, büszke fény!


Ma megfogtad a kezem, s felpihegő vágyad

új mesékbe szőtte valaha volt fényed,

csodáltál látván, hogy szívemről lebágyad,

mint jóllakott bú, jótékony reményed.


Ma újra minden élt, lángodtól piroslott,

te boldogan az élet alá merültél,

s míg virrasztani hagytad örök titkod ott,

könnyeimben olvadva ismét tovatűntél.





Minden szívdobbanásom egy nehéz-súlyú perc, mely nélküled-falú reményeimen visszhangzik, érkezésedig.


Moha

Ki állithatja meg?

Ki állítja meg az álmot,

A véletlen boldogságot,

Hópihét a kopasz ágon,

Fáradt tested puha ágyon,

Ki állítja meg az évet,

Mely csak jön, de el nem téved....


Ki állítja meg a tavaszt,

Mely barackfa rügyet fakaszt,

Tubarózsát, madárfészket,

Szerelmet mely ég, s eléget,

Ki állítja meg az évet

Mely csak jön, de el nem téved...


Ki állítja meg a nyarat,

S azt ki búzakalászt arat,

Tiszapartján lengő fűzet

S két szívben a merő tüzet,

Ki állítja meg az évet,

Mely csak jön, de még nem érted...


Ki állítja meg a telet,

S a lehulló leveleket,

Könnyeket a fáradt arcon,

S a még égő vágyat ajkon,

Ki állítja meg az évet,

Mely csak jön, de nem, nem érted...


S ki állítja meg az évet

Mely csak jön és el nem téved,

Zúzmarát szór szerte-széjjel,

S égő tested minden éjjel,

Lázas csókot, s könnyet párnán,

Régen kihűlt vágyak árnyát,

Ki mondja majd, mondd, kedvesem,

Ha te leszel, s én nem leszek....


S ki állítja meg a vágyam,

A rád váró forró ágyam,

Két karom, mely érted lüktet,

Testem parazsat nem szüntet,

Ki állítja meg az időt?

Egy keresztfa, mely rég kidőlt...



Gligorics Teréz

Érezlek...

Az idő foszlott függönyén túl

lebbennek még régi álmok,

s Te minden emléknél üdébben

ragyogsz, hogyha rád találok.


Az évek mélyre hantoltak el

bennem, s nyarak színei

idéznek, mint titkot amit

nem tudtam megfejteni.


Hát így maradtál mindörökre

álmom asszony-illata,

érezlek, hisz felém fúj

a múltból minden éjszaka...


Az idő foszlott függönyén túl

lebbennek még régi álmok,

s Te minden emléknél üdébben

ragyogsz, hogyha rád találok.



Kormányos Sándor

Az idő az oka

Furcsa régi érzések lepnek meg mostanában. Mintha napok óta aludnék és álmaimban gyermekkorom ízei, illatai lepnének meg. Különös hangokra kapom fel a fejem és régi-új gondolatok töltik ki a magány perceit. Mintha elmúlnék és még utoljára leperegnének életem fő pillanatai. Mindez nem egy perc alatt hanem hosszú napokra eresztve.

Az első randevú reszkető borzongását véltem felfedezni magamon pedig a mindennapok monotonitását tapostam épp. Percek teltek el mire ráeszméltem, mit is érzek igazán! Ugyanakkor szomorú vagyok.

Ezernyi esőcsepp halálát néztem ma végig, ahogy a zuhanás után csatlakoztak a nagy közös tócsához feladva az egyediség, az én szuverenitását, masszává lenni és várni a fényt, hogy új felemelkedés után egy másik zuhanás után lehessen egy másik én. De a víz csak víz marad, hiába annyi forma, annyi lehetőség. Óceán vagy egy csepp száron felkúszó életnyi tapasztalat mind nem ér semmit. A körforgásból nem látok kiutat. Vajon ez a pár mililiter csurranat, ami eret rajzol az ablakomra mi minden lehetett már? Gyermek arcán szétmaszatolt könny, öregember ereiben keringő vér, madárfiók csőrében tekergő pondró…

Az idő az oka mindennek. Múló hangulataim ma nem kapaszkodnak össze, értelmetlenül váltják egymást. Keresem magamban a régi Kedvesek lenyomatait. Mind hagyott bennem valamit magából. Egy gesztust, egy hangot, egy össze nem hasonlítható érzést karomon. Álmatlan éjszakáim rámizzadnak és hiába próbálom a hideg teraszon cigarettafüstbe csomagolva szélnek ereszteni őket… Rám telepedett ez a furcsa elmúlás-érzés. Próbálom megkeresni a felbukkanó emlékekben a tanítást. Mennyivel lettem több vagy jobb esetleg mit szalasztottam el egy történet le nem vont tanulságaként? Mi az ami ismétlések sorozata után is elkerülte a figyelmem vagy épp mitől tartottam magam tudatosan távol? Mennyit van még hátra mielőtt a nagy zuhanás után magába fogad a tócsa?

Az idő az oka mindennek. Tegnap - feladva elvet, fogadalmat - felhívtalak. Vágytam a hangod, hallani akartam a nevetésed. Nem volt hátsó szándék. Nem akartam mást, mint foltozni a lelkemen egy lyukat. Az elmúlt napokban fedeztem fel, véletlenül. Régi írásokat olvasgattam és egy befejezetlen mondat végén akadtam rá. Nem volt részedről ott a megnyugtató lezárást jelző mosoly.

Pakolgatom az emlékeim és néha egy-egy foszlány alól kikandikál az örökre égetett pillanat. Az a soha el nem felejthető, amit tócsáról tócsára cipelünk. Mint a gyerek születésekor az első sírás. Mindkét részről. Vagy amikor először simítottam végig az arcod.

Az idő az oka mindennek. Lassan felszínre kerülnek a nagy tévedések mögé szorult apróbbak. Szégyellem magam pedig elemzés után tanulni kellene belőlük. De nem ezt teszem. Megrágom és mielőtt levonhatnám a tanulságot még mélyebbre ásom. Talán épp így húzom az időt, lassítom a zuhanást. Mert mindent meg kell érteni, mindent meg kell vizsgálni, hogy befogadjon a tócsa. Persze vannak félmegoldások. Keveseknek adatik meg a tiszta átlátszó felület. A nagyja valami saras mélyedést dagaszt cseppnyi lényével, zavaros helyet adva békanásznak. Hiába várt fény után sóvárogva nevel szúnyoglárvát. Büntetés? Karma? Kitaláltunk fogalmakat, hogy megmagyarázhassuk feltérképezhetetlen szégyeneinket a nagy közös előtt.

Az idő az oka. Megtanultuk mérni a kiszámíthatatlant. Aztán amikor elszakadunk tőle és csak a sebességre koncentrálunk a becsapódás előtt már nem is lényeges, egyszerűen megszűnik az idő. De akkor miért ragaszkodunk mégis hozzá? Miért kell másodpercekre bontani a létezést, táblázatba szerkeszteni az életeket? Miért nem utazhatunk csak úgy a fénnyel váltva korszakaink sötétjét? Mert korszakokra bontjuk esetleges történelmünket, elnevezzük Krisztus előtt és után történt billogokkal jelölve az emberiség embertelen szemetét. Persze most mondhatod: voltak jó dolgok is. Kevés. Felkockázott mindennapjaidban katonás rendben felsorakoztatott perceidből mennyi a jó? Egy végtelenné sikerült érzelmes pillanat nem feledteti mikor csak úgy, dacból bántottál. Meg mást. Is. De most csak a gyengéd csókokra emlékezem. A vad szerelmek csitult öleléseire. Az idő az oka…


Brada Ági

Az idők kedveltjei

Mi nem fogunk unásba hunyni,

Mert riasztón szépek az Idők

S az Idők kedveltjei vagyunk mi.


Szívemben minden százszor ujhodt,

Mert vakítóbb örömtüzeket

Még másnak a Sors sohase gyújtott.


Mi parádénk e szörnyű Minden

S kéjes Vitus-táncuk az Idők

Itt ropják most a mi szíveinkben.


Fölséges a háboruzásunk,

Fölséges a világ kórusa:

Mi-kettőnknek nem lesz soha másunk.


A Halál szent parfüme terjeng

Forró, zaklatott ölünk körül:

Nincs oly isten, ki ellenünk merjen.


Óh, mi, boldog kiválasztottak,

Kik magunkban minden életet

Cipelünk elébe a Gonosznak.


Óh, Gonosz, ki legnagyobb lettél,

Két szép embert összekeritő

Nagyobb híddal a kis szerelemnél.


Mi nem fogunk unásba hunyni,

Mert riasztón szépek az Idők

S az Idők kedveltjei vagyunk mi.



Ady Endre

A szív csak egyszer hal meg...

Ha lopni kéne most a vén időtől,

én megtenném, ha néked adhatom,

mert megtöltöd majd minden apró percem,

ha szíved dobbanását hallhatom.


Majd félreteszek minden áldott órát,

mely rólad szólt és veled kacagott.

S ha azt kérdezed: Minek a sok limlom?

Nem engedem a sok kincskacatot...!


Mosolyodat, s kifliívét szádon,

hangodnak bársonyos nugátmelegét,

testillatodat, itt a gyűrött ágyon,

s a csillagodat... életem egét.


Az órán csendben körbejár a tiktak,

most kergetem a vánszorgó időt,

úgy mondják tán... a szív csak egyszer hal meg,

ha nem talál... s ha elvesztette Őt.



Nagy Ilona
















A sorsából senki sem léphet le. Azért nem, mert a sors nem kérdez, hanem megvalósul.


Salamon Pál


Tilos csillagon


Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.


Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.


S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csitítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.


Légy vakmerő, ítélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem bírom tovább!


Én nem kívántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.



Pilinszky János




Lelkem ne vesztegelj

Testem idegen, fáradt, tompa rög,

durva muszájok lejtőjén görög.

Lelkem hová lett? Kisded volt s kevés,

kerített kertben csengő nevetés.

De lélek volt, eleven és enyém,

együtt serkentünk az Úr tenyerén.

Hol maradt el? Tán nem hallotta meg

sírok sírását s a lég mérgezett

szele nem gyújtja gyapját félelemmel.

Bízón játszódik még négy biztos elemmel:

földet tapos, hűs vízzel kergetőzik,

nap tüze melengeti szerelemmel,

kék levegőt lehel ki-be,

s a múltnak hímes szőnyegén pihen.

Lelkem! az emlék foszló fonadék,

ne vesztegelj, hol elhunyt gyertya ég

s néma óra ketyeg a holt falon;

az ablak rácsa rajzos és fehér,

de nincs élő kenyér az asztalon,

korsónk üres, az ágy ködből rakott

s nincs otthon már az, ki otthon lakott.

Az otthonunk a holdba költözött,

minden távol van mert a tér törött,

minden határ lett mert már nincs határ,

idejét múlta mind, mert nincs idő.

Én bárányom, kísérő, térítő,

terelő lelkem, jajgatok utánad,

szomjúság perzseli cserepes számat.

A patakra, mely való vízzel habzik,

a rétre, ahol életfű fogamzik,

az örök honba, mely reményen épül,

nincsen elérkezésünk egymás nélkül.

Mért nem szánod meg a kiürült aklod,

rendeltetésed, hogy bennem kell laknod.

Puszta testemben magam nem lelem,

kit ápolgassak, ha nem vagy velem,

kire lássak, ha a szemem bezárul,

kitől búcsúzzam, ha nem vállalsz párul,

hogy szakadjak el, mikor nincs mitől,

nincsen szabadulás a semmiből...

Száműzött sírhant rideg hideg sorban,

maréknyi porszem vadidegen porban,

hamu, amelyben szikra sose sercen -

így pusztuljak el én? A végső percben

hadd találkozzunk a lét peremén.



Lesznai Anna

Könnyű dal

Mint biztos lépés a sötétben,

olyan az életem,

vagy mint eső, mint bármi más,

mint villanás, mint hallgatás,

kaland és gyötrelem.


Vagy mint folyó, mint zeneszó,

minden, mi létezik,

alakja van, vagy nincs, apad,

összeáll, árad, szétszakad,

felnő s emlékezik.


És mint törés, mint huhogás,

madár, mely éjbe száll,

minden, mi tűnik, megfakul,

foszlik, kibomlik és lehull,

elalszik és megáll.



Devecseri Gábor



2011. június 17., péntek

Lesz-e vajon újabb?

Négy éve gyásztól rengettek e falak

mély csönd honolt itt, elhagyatott setét

kínomat kisírták a botladozó szavak,

és igazukra senki sem vetette szemét.


De ahogy telt az idő, úgy hevült fel szívem,

rímekbe véstem a dalt, mely benne zeng,

s ahányszor elillant a sorsba vetetett hitem,

itt sírtam ki magam, míg helyreállt a rend.


S míg hangot adtam az esztelen vágyásnak

lépteket halottam... járt itt valaki,

szép arcot képzelt e gyönyörű fájásnak,

mely vágyott álmaimból a valót hozta ki.


Majd újra jött... és árnyékként követte

vajúdó kínom távozó tüzét,

s én várni kezdtem, míg e szövetre

szép szóruhákban lelkem hintem szét.


Mint levél a szélbe lába elé repül

könnyekig ható, sok lírai szépség

s mivel életem itt van mindenestül,

lesz-e vajon újabb gyönyörű négy év?