2011. május 28., szombat

Te tudtad?

Vénligetünk naptól aszúlt bokra

járdára veti szomjas levelét,

s a jázmin ágának nyíltszirmú csokra

lépcsőnk felé nyújtja bágyadt tenyerét.


Minden kusza növény az árnyék felé fut

a májusvégi hőség szinte fojtogat

porzó homlokán a keskeny sétaút,

pántként viseli a gyökér-rojtokat.


A kertek alatt egy árva lélek nem jár

mély csönd honol a föld húsába vágva,

s míg karók serege bús-meredten áll,

valahol a távolban már lóg az eső lába.


A lég ezüstlik, mint őszutón a hold,

és felbúg régen nem sírt jajokban

a párkányon, hol gerlénk fészke volt,

dús esőcseppek gyűlnek kis rajokban.


Bár hallhatnád, hogy megzúdul az ének,

hogy nyeli az eső könnyű lábnyomom,

hogyan párállanak a felüdült ház-élek,

míg ez a nyári zápor zúg át a városon.


Villámlott, s bár féltem, odatapasztottam

hűs ablaküvegére forró homlokom,

és minden mennydörgéskor rád gondoltam;

Te tudtad, hogy a föld a pokollal rokon?



Tisztán...




Az esőn álltam.

Tisztára mosott lelkem

Neked nyújtom át.



Moha



Egyedül

Az a magány: aludni térni

egyszál pucéran olyan ágyba,

melyben néhány nappal előbb még

szeretőd válla volt a párna;

mint alma-álom, rád virult a

lánymell, kezedbe kerekedvén,

s most gömbölyű homályt szorongatsz

az éj didergő, vézna testén.

Elküldtelek - s én érzek úgy, mint

akinek az útját kiadták,

ujjaim teli kosarából

elgurultak az aranyalmák,

füled kelyhébe összegyűjtve

elvitted felforrt suttogásom,

formád nyomának mélyedése

hűsen ásít a szalmazsákon.

Voltál test méretű valóság -

hiányod mindenségnyi semmi,

köröttem bizsereg a csönd már,

mellemet kiáltás repeszti,

kiáltozom, de visszalengő

illatod éri felszakadt szóm,

s csitulok, mit aki magában

dúdol, ha kopognak az ajtón.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem

megoldás már a visszatérted,

csak úgy maradok meg neked,

ha nem hallod, hogy kiáltok érted,

máskor bennem csodát csodáló

szemed kihűlne most, ha látna,

megfosztva gőgöm mákonyától

visszatérésed megalázna.



Baranyi Ferenc



Színek

Még hordozom színét a tavasznak

kakukk szavát pelyhes ágon

piros padon felejtett csendet

rigó füttyöt ringó fákon.


Még hordozom színét az ősznek

ahogy fölrepedt személyű gesztenyék

gurulnak és halkan hullnak

pipából parázsló régi mesék.

...

Még villan egy szöcske pillanat

a szél nyargaló nyugtalansága

Lám:elloptál egy színt szememből

és beleszőtted az égi szivárványba!



Sztancsics Erzsébet




Ha józanul nem hiszel semmiféle istenben, most mégis ott motoszkál benned valamiféle hála - ajándékot kaptál, és nincs kinek megköszönni.

Müller Péter




Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,

hogy ne mondjam el egyszer legalább,

hogy néma nevetésed mily varázs,

mint tüzes pipacs, virágzó parázs,

hogy arcod izzik tőle, mint az ég,

ha a szürke, tompa napból már elég,

s az alkony minden tündérit ígér,

mi emberszívbe és éjszakába fér.


Leírtam homlokod, melyet a gond,

- sötét király, - uszályával bevont,

mely alól örökké borult szemek

mint messze felhőkből tekintenek,

elérhetetlen, bármilyen közel,

a lélek lelket, jaj, mikor ölel?

És elfordultam, ne lássa anyám,

hogy könny pereg szememből könny után.


Elmondtam, milyen magas termeted,

lábujjra állva vállig érhetek,

s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör

hozzád hajolni, s mennyire gyötör,

hogy mindig új vagy, idegen és más,

elporzó hullám, örök változás...

nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,

ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,

az ölelés vagy, élő és örök,

az első mozgás, amelyből a körök

indulnak s visszatérnek szüntelen,

lelkünk egymásban sohasem pihen...


És felriadtam-, régen hallgatok,

anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...

s zavartan mondtam: anyám, a kezét

ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép

- és hirtelen elállt lélegzetem

kezed éreztem hűlő szívemen,

és elfutottam, hadd legyek magam,

egyedül tiéd és zavartalan...


...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,

szivárványosak mind a nappalok,

hársillatúak mind az éjszakák,

s téged virágzanak künn mind a fák,

ezüstpárákban, álmodó hegyek,

tündéri folyók felé lejtenek,

melyek fölé az ámult, ifjú hold

aranyló arca szomjasan hajolt,

s úgy csókolja a vizeket a fény,

ahogy emlékeimben téged én.



Hajnal Anna



Hiányzol


Hiányzol.

Az életemből, az ágyamból,

a vonuló felhők futásából,

az ébredő nap első sugaraiból.

Hiányzol a tárgyakból,

amelyeket megérintek,

hiányzik a tükrömből az arcod.

(...)

Nehéz csönd nyomja szívemet.



Nagy István Attila



Emelj fel magadhoz...

Tavasszal,

mikor az ébredező horizonton

virágsóhaj nyílik,

emelj fel szemed sugaráig,

hogy árnyékos múltam,

oly fényes legyen,

mint a napba tükröződő,

színt játszó üveggyöngy,

melynek varázs-nyalábjából sző

ezüst lajtorját

a csillag-ösvényre szédült

néma hold.

Nyáron,

ha lehunyt szempillád alatt,

a megrebbenő mozdulatok

szirom-ágyon ringatják

hozzád menekülő gondolataim,

formáljon szívet párnádon

a jelenvillanás,

csókra vágyó gyönyöre.

Ősszel,

mikor sárgult falevélkék ereire vés

köd-mámoros csendet

a szél fonákon táncoló idő,

öleld magadhoz résnyi boldogságom,

s akkor én tudni fogom,

nem görgetik azt,

gyorsan szálló futófelhők,

az esőt hullató zivatargócok elé.

Télen, ne tégy mást,

csak emlékezz az elmúlt évszakok

megélt szépségeire

és zárt tenyérben őrizd pillangó

szerelmem



Kun Magdolna



Térképeket terítek magam elé, számolok. Verset írok, gitározom, lüktetek. És megremeg és megpendül és újra zúg, zakatol, cseng-bong az idő. Hallhatatlan hangja szétfeszíti a teret, a léleknek zenél. Megint elmúlt egy nap nélküled.


Kovács Ákos



Ha keresnél...

Ha keresnél harmatfényű reggelen,

amikor a szél dúdolja bús dalát,

hunyd le egy pillanatra a szemedet,

a Városligetben engem megtalálsz.

Ott rejtőzöm suhogó lombok között,

a lelkem fűzfaágból sípot farag,

a felnőtt énem tőled most elszökött,

megbújt az óriás platánok alatt.

Kutat valamit alvó bokrok alján,

azt a negyven évet, ami elveszett,

öreg fák odvában, szelíd tó partján,

az álmodó szemű, vidám gyereket.


Grigo Zoltán



Rád gondolok

Mikor rád gondolok,

a szívem megremeg,

hozzád száll csendesen

a jegenyék felett.

Mikor rád gondolok

dalol a sok madár,

és nem tudlak feledni,

- soha már.



Juhász Magda








Ember ábrándja: az érzés megváltoztatása a gondolat által.


Osvát Ernő


Valami mindig hiányzott

Valami mindig hiányzott. És ez nem jelenti

azt, hogy ne lett volna az egész teljes, mert

dehogy nem! Csak valahogy mégsem volt

teljesen egész. Tudod, mintha borús éjjelen

felnézel, és nem az égboltot hiányolod, csak

a csillagokat. (Még ha az ég le is szakadna!)

Igazából azt már meg nem mondanám, hogy

az, ami mindig hiányzott, megvolt-e valaha,

és csak elveszett később, vagy sohasem volt,

éppen ezért (ettől) hiányzott olyan veszettül.

Nem a szeretet, még csak nem is a gyűlölet!

A féltés és a félelem is létezett ott legbelül!

Valami apróság volt, ami mindig hiányzott.

Valami „holnapután is”, vagy „mindhalálig”.

Esetleg az örökké, meg még tán az után is…

Az otthonunk? Amiben azért Te hagytál itt.



Káli László



Kérdések

Mért pattan a rügy ki az ágon,

s mért bomlik levelekre a belső

tompa tömeg, ott benn, a magokban?


Mért így megy a hangya,

mért száll a madár úgy,

s mi vezérli a nagyszerű indát,

hogy zöld borítást sorjázva magából

megmássza a fal meredékét?


Mi adja a víznek a sodrást,

estének a csendet,

s honnan a szívnek vágya: szeretni?



Szent- Gály Kata