2011. február 26., szombat

Ismerős láz fűt

Nagyvárad csöndje halk csobbanással
ömlik szét a parkok illatos ködén,
szívig sajduló, bús csodálkozással
mered rám a Körös az ósdi híd tövén.

A folyó andalító, lassú, mély zenéje
régmúltat dalol; Gyula letűnt nyarát,
ahogy ül a páholy büszke ölébe,
s Annára gondolva elsírja magát.

Vénmagnóliának könnyei peregnek,
mikor Ady rímeinek csellója csendül,
ifjú évei semmi ködbe mentek
Várad flaszterének kőkezén keresztül.

Ismerős láz fűt, magammal viszem,
ez az egy, mit el nem vehetnek,
e gyönyörű tájat addig őrzi szívem,
míg ki sosemvolt majd én is elmegyek.

Astoria fölött megrezdül az azúr,
a múlt nyújtja felém langy-meleg kezét,
s mint Chopin etűdjében a zongorahúr
zokogva faggat: emlékszel-e még?

Hogyne emlékeznék? Én, világba tévedt,
- e csodák nélkül életem sem kell-;
mintha Apám szólna, mint egy végítélet
„még megvan az út, mely haza vezet el...”


…tudod, Kedves, emlékekről írni olyan, akárha az idő homokja folyna el gyenge kezeink közül, pedig oly erővel próbálunk minden szemet magunkhoz szorítani, mégis tovagurul a pillanat mentén… ahogy szavakat formál bennem a képek egymást lökdöső folyama, egyre távolabbról int felém a sok letűnt nyár, az ismerős hangok oly távolról kiáltják már utánam szeretetük igazát… hány koldus falevél várt vissza azóta titkaimat rejtő diófám tövén, hány kavicsot csókolt hullámszeretője a rakpart kövére, hol búcsúzóul megálltam inteni az elpihenő napkorongnak, és hallgattam a nagyváros szunnyadni készülő fénypontjait…csak egy egész élet jut eszembe, nem más, mint ami biztos menedékébe zárta gondtalan létem… csupán egy élet, vágyak, remények, csalódások, nevetések, ölelés, pillanatnyi harag, melyre ismét egy ölelés volt a gyógyír… és a mindennapok természetesnek vett oltalma lemállik vállamról, messzire kerül a rám terített gyerekkor… drága Szüleim, messze járok tőletek, és könnyezve engedtétek, hogy útra keljek, pedig mindmáig hazavárjátok a világba merészkedettet… de méltó leszek mindenre, amit tanítottatok nekem, ígérem… csak ne felejtsetek el!


Moha



2011. február 25., péntek

Várad

Várad: a kicsi magyar élet

Nagy és új küzdőit te adtad,

Költők és más ifjú merészek

Benned ébredtek és akartak,

Áldott a te száz esti fényed

És áldott nyugtalan vigalmad.

Pogány örömre emlékezvén,

Megáldalak én, bús keresztény!


Hisz benned lettem én is újjá

S gyászom palástját porba vetve

Indultam el újult ifjúság

Babéros útján szerelemre.

És áldott legyen ama utcád,

Hol ő lakott, a vágyam lelke

S áldottak a színházi esték,

Melyek Annát felém vezették.


Várad: szőlőkoszorús őszöd

Mily tarka pompa tört szememben

S a Kispipában kék ködök közt,

Hány szürke bánatot feledtem,

Mikor az élet öklelőzött

S az évek szálltak már felettem

S én csak daloltam s késve késtem

Aratni jégvert kis vetésem.


Várad: hol Ady Endre arca

Ragyogott éjszakák homályán

S új versek csengő, könnyű harca

Vágott rendet a régi gárdán

S a kávéházi zűrbe, zajba

Tárogatónk zendült, kiáltván:

Hogy akik itt sírnak, loholnak,

Mind váteszeid, tarka Holnap!


Fogadd e dalt, mint vallomását

Magányos, messzi szeretődnek,

Város, kinek nem látni mását,

Ily újat, vígat és erőset

S bár poromat -- hisz visszavárják, --

Adom a szent szülötte földnek,

Borús vágyam derűs magasban

Várad felé száll nyughatatlan!



Juhász Gyula



Ne vesd össze

Ne vesd össze az arcot az arccal,

gyökeret hajtott rajta az idő,

a ráncaiban emlékezés nyargal

s terhétől egyre mélyül a redő ;

összhang-kötések lassan bomlanak,

fogyó világot rejteget a kor,

barázdákba gyűlt a tapasztalat

s homokdűnéin a múlt barangol.


Ne vesd össze a szemet a szemmel

és ne keresd a régi csillogást,

ha feltöltődött mai fényekkel

szemfenékre rejtőzik a múlás;

az emlékeket nem őrzi a szem,

fordított prizma, mindent visszaver,

párhuzamos fénycsóva-síneken

csak a jelen vonata menetel.



Bonifert Ádám



Anyámnak

Emlékszel még, édesanyám, valamikor régen

Amikor csak bárányfelhők úsztak még az égen,

Két kezembe csak egy marék anyaföldet tettél,

S mondtad, ahova visz az út, arra törekedjél.


És elmentem. Tudtam is én akkor hova, s merre,

Élni vágytam, mint a madár repülni bármerre,

Fészket rakni itt is, ott is, sok idegen tájon,

Ó, jó anyám, ne engedd hogy ilyen nagyon fájjon!


Évek múltak. Voltak jók is. De hű a honvágyam!

El nem hagyna egy percre sem, s egyre nő a vágyam,

Haza jönnék, mint a madár repülnék én vígan,

De mi haszna, édesanyám, ott fekszel a sírban...



Gligorics Teréz


Hársfák a téren

Ma a hársfák tövébe

fészkelt a béke.

Ágaik elérhetetlenül

néznek a messzeségbe.

A tér harangja, ódon

talapzatába olvadva,

ugyanazt a tűzvész

előtti, méltóságteljes

kongást hallatja,

mikor még a magasló

torony büszkesége volt.


Ma a hársfák lombjába

húzódott a csend.

A madarak fészke,

mint otthonok örök

menedéke, védelmet

remélve, létjogot teremt:

színek, illatok, formák

jelzik a létező jelent.


Ma a hársfák görcsös

ágai öleik a Fényt,

s könnyű táncba

röpítik a reményt.

A felhőkbe költözött

bánat ma messzire

tekint, s a Korsós lány

bronz-karja az itt élt

parasztok emlékét

lágyan átkarolja,

majd emlékük felé

szelíden int.


A díszes padokon

elpihennek a vágyak,

s újra álmodják

a letűnt éjszakákat.

Elnémult csendben

köszön vissza a pillanat:

gyermekkorom látom

s az ugyanitt álló,

festéktől pergő,

billenő széksorokat,

s hallom kattanó

koppanásukat.


Ma a hársfák illatába

rejtőzködött a múlt,

s a rohanó világ zaja

egy percre belém csitult.


Jó öreg vásárhelyi fák!

Veletek nyílok, virulok,

ősszel veletek sárgulok,

s egykor majd veletek

korhadok… de addig is:


Itthon vagyok.



Arany-Tóth Katalin



Szemszorító

Mint mikor gyermekként azt játszom

hogy lombok alól napba nézve

könnyes szemmel őrzöm a látványt

- amíg lehet -

S ha tűnni akar, szemhéjamat összeszorítom

egyre görcsösebben, míg egy-egy foszlány

kéken vissza nem rebben...


Ma már jobban fáj a mutatvány

- a könny el is marad -

De talán ha igazán összeszorítom

és türelmesen várok...


Igen! Ott! Tényleg te vagy!



Gál János



Emlékezés egy ifjú lázadóra

Anya, hagyj már! Hát nem látod? Felnőttem!

Az élet itt ringatja magát előttem,

s én alig várom, hogy átöleljen végre.

Engedj, kérlek, engedj közelébe!

Nagykorúságom neked puszta papír,

de arcomon ez szerelem, nem szégyen írta pír.

Ha csókolok, testemben óriás tüzek lobognak,

s kitárt karral fut elém a gyöngyfényű holnap.


Nem, anya, az a kislány már nem én vagyok,

kinek barackot nyomtak fejére a nagyok,

s ha tévedek majd egynémely dologban,

eszembe jut szavad: „látod, én megmondtam”.

De hibáim az én hibáim lesznek,

fölkelek majd, ha százszor is elesek.

Nekem elég, ha tudom, ott vagy a közelben…

Anya, engedj élni - nem kérhetlek szebben.



Sárhelyi Erika



Nincs élet

Egyszer elhagyom a várost,

hátat fordítok a házaknak,

a reménytelen zajoknak,

a fuldokló fáknak,

az embereknek,

s elindulok oda,

ahonnan nem érkezik hívás,

s akik ott vannak se tudják,

hogy én is velük vagyok.

Magammal viszlek,

mert nincs nélküled

napfény, zaj, fa,

nincs nélküled lélegzet sem,

nincs élet, se halál.



Nagy István Attila



„Minek örüljek?" - kérded. Annak, hogy élsz, hogy vagy, hogy hallhatatlan vagy. Annak, hogy jól esik a friss víz,a kenyér,az eső,és a meleg Nap. És a hó, és a jég,és annak, hogy erős vagy...,és ha holnap mindenedet elsodorja az ár,akkor is képes vagy összeszedni magad. Ha kell a semmiből.

Müller Péter


Hajnali séta a néma határban

Rég letörött már fának az ága,

Reccsen a gallya talpam alatt,

Kis madaraknak otthona várja,

Hallani véli újra a dalt.


Csendes a nagy domb, szán nyoma látszik,

Gyermeke nincs még, néma a hó

Ágyban a kis-nép boldogan alszik,

Víg kacagása álmodozó.


De ímhol egy rejtező erdei ösvény,

Vén szemeimnek szinte titok,

Lombja sötétlik nagy terebélynek,

Százados tölgyek alszanak ott.


Lépek az úton, régi szívem húz,

Szép kicsi tisztás fénye elér,

Csillan-e még a tóban a pisztráng?

Gyors patakocska surran-e még?


Szép kicsi tisztás otromba tornya,

Szórva a sóder mind körüle,

Nagy a feszültség, zúgnak a drótok,

Élteti népét a néma zene.


Eltűnt a kis tó, szép patakocska,

Gyilkosok jártak lombok alatt,

Rendre megölték, mi ifjúkoromból,

Emlékeimben még megmaradt…



Fazekas Miklós



A régi ház

Hová tűnt a régi ház az öreg diófával,

ahol minden nyáron gólya pár fészkelt,

az a piros héjú ropogós cseresznye, mit

a nyár ereje forró napsütéssel érlelt?


hová lett a zöldellő kert a rózsaillatával,

s a virágzó barackfa fehérszínű szirma,

az a megsárgult birsalma kesernyés íze,

s az a kéklő, nagy szemű, ringlószilva?


Hol van hát az életünk a kietlen kertből,

az út mentén megérett sok ezer kalász,

a tengernyi ölelés, a vágytól égő szavak,

az egekben suhanó, széllé vált álmodás?


Mivé lett az ember, ki egykor szeretett,

ki reménnyel feküdt és reménnyel kelt,

ki azt mondta sose féljek, baj nem érhet,

mert a jövőnk együtt egy új életet rejt?


Most gyom virágzik, virít végig utamon,

belülről mardos a bánat, ahogy sír a lélek,

kérdem magamtól, lesz e még rá alkalom,

hogy egyszer majd végleg, újra hazatérjek?



Kun Magdolna



Sóhaj...

Nézem a búcsúzó alkonyi fényeket,

a kora esti szélben görbülő fákat,

fejem felett száll a hatalmas végtelen,

rám hajol némán a múlandóság árnya.

Minden lábnyomom ismeri a múltamat,

jövőmet tudják az égen a csillagok,

addig járom sorsom rendelte utamat,

ameddig porszemnyi létemben itt vagyok.

Kézen fogott az idő, együtt ballagunk,

mélyülnek az árkok a lábaink alatt,

néha megállunk és egy kicsit hallgatunk,

mint aki valamit még mondani akar.

Elmondani, hogy milyen szépek a mezők

vihar után, amikor felragyog a nap,

a rigó daláról ha ébred az erdő,

hogy milyen gyönyörű a zöldellő tavasz

és a folyó, ha felette ködpára száll,

miközben medrében szelíden lépeget,

amikor gyümölcs illattal ölel a nyár

és szívünkig nyújtóznak le a nagy hegyek.

Hiszem, hogy az élet körforgása örök

ha elmegyek magammal viszem sóhaját,

erdő leszek, vagy folyó ha visszajövök,

hogy meghallgassam újra a rigó dalát.



Grigo Zoltán