2011. január 29., szombat

Semmi sem örök

A Hold ezüstje hűvös, mint a dér,

gyűrött arcán századok vonultak,

míg sugara pihen járdánk tört kövén,

megjárt útjai múlt-örvénybe hulltak.


Semmi sem örök, rög porába hervad

bizonysággal együtt minden hűlt remény,

az igéző dallam mely elringatott tegnap

mára csak egy halvány emléktöredék.



2011. január 28., péntek

...mondják, „az idő vasfoga megette”, „eljárt felette az idő”, „majd az idő begyógyítja”... és nem tudtam, miért foglalkoztat minden boldog-boldogtalant az idő múlása, miért fontos, miként fodrozódik a percek múlásának rokolyája... de mára tudom, az idő hangtalan álnok szeretőként jár a világban, mindenkinek ígér, és aztán elvesz és messze szárnyal...


Moha



A szív panasza...

A kudarc mindig leszakít

egy darabot a szívből,

mely lassan roncsolódik,

de annál jobban fáj

és hiába foltozzák sebét

múltbéli emlékek,

ha egyszer hiányzik belőle

nem úgy dobban már.

Túl érzékeny a fájdalmasan

felcsendülő szóra,

a sokszor átélt

könnyekkel telt

csalódásokra,

s minden olyan gondolatra,

mely bántó is lehet,

mikor annak valós értelme

már nem azt tudatja,

mit a szem egy másik szemben

álmaiként keres,

feledtetve magával,

hogy törékeny az élet.

A szív próbál úrrá lenni

a rá váró nehézségeken,

mégis nehéz visszahozni

a messzire tűnt szépet.



Kun Magdolna



Az ötvenéves ember is...


Az ötvenéves ember is megérzi,

hogy lenn, a földbe megfordult a mag:

hogy a levegő selyemkárpitjára

reálehellt a langy ibolyaszag.


Az ötven éves ember is megérzi,

hogy a láb könnyebb, bátrabb a derék;

hogy hatkor este van már, s mégsincs este -

hogy hazaszaladni kár lenne még...


Hogy a melleken egy-egy gomb kinyílik

s mosolygósabbak, mint télen, a nők;

hogy ámokfutó szegődött nyomukba,

üldözi őket, és nem félnek ők...


Hogy tar galyán a ma még szürke kertnek

egy láthatatlan száj már hangicsál;

hogy nehéz lett már a kabát a vállnak

s a nyak alatt kibomlik már a sál...


Az ötvenéves ember is megérzi,

hogy orvul rájatámadt a derű.

Hogy van valami, ami tiszta és szent.

hogy van valami, ami nagyszerű...



Somlyó Zoltán



Lelkesedve

aki tudja

mi a szenvedés

szűken mért idill

fájó csüggedés

elhaló mosoly

borongós bánat

könnyező arcú

bűnbocsánat

aki tudja

mi a félelem

rejtőző jókedv

szétfoszló élet

terjedő magány

magába fordult

vérző

romhalmazvilág


Az lelkesedve bár, de meghalt

szívvel

néz a jövőbe, néz a semmibe.



Demján Irén



Fel sem tűnik

Aztán... Aztán majd fel sem tűnik, hogy fel sem tűnik.

Tudod..., aki mindig itt volt! Akit sosem láttál ugyan,

de mégis, mindig is volt. Csak amikor már nem lesz,

akkor veszed majd észre, hogy eddig észre se vetted.

Csak tudtad. Vagy ha nem is tudtad, valahogy érezted!

Amikor elköszönt... Igen, akkor merült fel benned,

hogy majd hiányozni fog. Hogy hiányozni fog azzal

az észrevétlen jelenlétével, ami eddig fel sem tűnt.

Így hát azt gondolhatod, hogy a jelenléte okozta űrt

pótolja majd be a hiánya. Hogy értsd: a hiány hiánya.

Hogy amikor még volt, mintha már nem lett volna.


Eddig ismeretlen körülmények között eltűnt.

Eddig ismeretlen körülmények között volt itt.


Ez eddig ismeretlen volt a körülmény, valamint

ő maga is. Továbbá ismeretlen volt a hiánya is.

Csak mint fogalom. S most fogalommá lett a tett.

Jönnek-mennek majd ez után is. Lesznek, akik

feltűnnek, mint üstökös a nyári égen. Igen! Jönnek

még sokan. De mint ő volt, még egy ugyanolyan

soha nem volt, soha nem lesz. Megismételhetetlen.

Hát... Ezért nem tűnik fel. Mert csupán egyetlen

a végtelenben. Vajon észreveszel-e egy porszemet

a sivatagban? Bizonnyal nem. Csak ha szúr, csikar,

amikor ruhád alá bújva bőrödbe mar. Máskülönben

sehogy sem. Bizony mondom Néked: fel sem tűnik.



Káli László





Az elásott titkok előbb utóbb megmozdulnak,és ha nincs egyenes útjuk, akkor rombolnak.


Dr. Kígyós Éva




Árnyék a falon

Árnyék suhant át a szobán,

s egy pillanatra megállt szívem fölött…

mint mikor tiszta ég alatt

valahol a távolban már mennydörög.

Lélegzetem is elakadt,

ahogy az ólmos perc megszorongatott.

Fuldokolva néztem rád, de

nem ütöttél faladon ma ablakot.



Sárhelyi Erika



Sírni úgy...

Sírni úgy, ahogy nyűtt vonóra szólal

vékonyan, panaszol, mesél a szélnek

húrjain hegedűm... fagyott a sóhaj;

nem tudok, szemeimbe halt a lélek,

sírni úgy, ahogy régen nem zokogtam,

rázva gyomromig, összetörve vállam,

elfelejtve, miért vagyok, ha voltam

én e csendre szokott, kemény világban,

bőgni, szánni magam, a büszke lét

holmi percre szakadt, s a ráadás

cseppnyi érzelem híján elvetélt,

nem tudok! suta kín ez, semmi más:

látod, száraz lelkem mind felissza,

Uram, a könnyeim add ma vissza...



Hepp Béla



A semmi peremén

Van-e még út, s ha van, merre visz tovább,

ki kísér rajta, ki takarja be lépteim nyomát,

ha nem látom, ki hallaná a kiáltásom,

ha nem karol már többé senki vállon,

nem születik sóhaj egy-egy rezdülésre,

s nem lesz, ki magához húzna egy ölelésre,

mikor könyörgő könnyek hullnak arcomon;

ha majd elnémul a válasz mindegyik kérdésre,

s elmarad a csendes vigasz az örök szenvedésre,

amikor hiányzik egy szó, mi lehetne simogató,

vagy arcomba csapva, vádlón, bűnöm korholó:

ringasson reménybe, vagy szítsa haragom,

roppantson szét, hogy fájjon – nagyon!

Csak érezzem, hogy létezem.


Vezet-e út az üres tétlenségbe?

- hangom félve hajtom félbe

s gyűröm lelkem legmélyére

a ki nem mondott szavakat.

A semmi peremén guggolva

építek magam köré új falakat.



Arany-Tóth Katalin



Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak ismeretlenül.


Éltük szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek czégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.


Vásári zajt, hühót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás utakon.

Lelkük zománczát féltve őrzik.

A merre járnak, csend van s nyugalom.


A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesebb illatot.


Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,

És nem irigyli sorsuk' senki sem.



Reviczky Gyula







Néha olyannyira szeretnénk angyalokká válni, hogy elfelejtünk emberekként viselkedni.


Szalézi Szent Ferenc

Emlékek nélkül félek

félek


hogy végül

magányos csend ölel

álmom sem kering már

emléked körül


félek


hogy végül

emlékek nélkül

dermedt magányra

ébred a kifosztott

lélek


mint hajótörött

kit tépett vitorlaroncs mögött

viharverten

partra vetett

a dühöngő tenger

s lázálmából

riadtan

arra

retten

a lusta parti hullámokon

hogy sorsát

- akaratlan -

örökre összefonta

a lakatlan

buja szigettel

bár csak a testét adja oda

jeges-kényszeredetten


félek


hogy végül

reszkető csend ül majd

velem az éjben

s emlékeimtől

megfosztva

üres lélekkel

élek

emlékek nélkül

félek



Gősi Vali



Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.


Tedd a kezed a szívedre,

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog,

Ez a finom kis kalapálás

Nem a legcsodásabb dolog?


Nézz a sötétkék végtelenbe,

Nézd a szürke kis ezüstpontokat:

Nem csoda-e, hogy árva lelked

Feléjük szárnyat bontogat?


Nézd, árnyékod, hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? S hogy tükröződni

Látod a vízben az eget.


Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák:

Rajtuk át Isten szól: jövök.



Reményik Sándor



2011. január 22., szombat

Én faggatlak egyre, mintha itt lennél...

Az alkonyt újra láz borzolja meg,

ligetünkben tikkadt, forró vágy zokog

havazik kint, de mégis nyári meleg

lüktet ereimben, ha Rád gondolok.


Ugye te is hallod? Csendesül a szél

csillagok ezüstje szikrázva rebben

s én faggatlak egyre, mintha itt lennél

nevedet kiáltva a süket éji csendben.


Látod mivé váltál? Balga hitnek oltár,

melyen minden versem ütemekre feszül

ó, mit bánom én már, kinek mi voltál,

míg fölöttem zúgsz végítéletül!