2011. október 30., vasárnap

MásVilág

Tegnapi és holnapi

harangkondulások feszítik

a messzi végtelent,

kútmély csend zúg

az apró dombok közt.

Meggyilkolt álmok suttognak…

Nincs dal, nincs világ,

ami elaltat, ami betakar,

csak ez a MásVilág,

csak ezek a kőhideg,

alvó nyugalmak.


Látlak…

A hajnali magányos zuhanásod.

Sikoly rejtezik szemedben,

a májusi szél még utánad kap,

majd elenged.

Konok homályba vesznek

a veled-napok,

fekete csenddé lesznek

a betűk, a hangok.


Te, aki mindig hátán cipelted

a tegnapok ólomkeresztjét,

s köveket pakoltál szíved köré,

hogy ne érjen utol a halál.

Feladtad.

Most mezítelen arcodra hull

a szitáló köd,

tenyered érdes a hideg földtől,

szívedben búvó hervadás.

Csont karodban

szétroppan a megfagyott idő,

kopott keresztfádat

reszkető fényillat veszi körül.


Hiába a világnyi távolság,

egyszer minden út véget ér.

Magamra hagytál

gyermeki árván,

magadra hagytalak

velem-egyedül.

A tág föld és a széles ég közt,

zsugorodva alszik a hit.

Válladon síró zajok fészkelnek.

Hollótestű őszi hangok.


A kései alkonyatban

fáradtan rogynak térdre a szavak,

már nincs dal, már nincs világ,

ami elaltat, ami betakar,

csak ez a MásVilág,

csak ezek a kőhideg,

alvó nyugalmak.


Szilágyi Hajni


Nincsenek megjegyzések: