2011. június 17., péntek

Utószó

Látod? Amikor azt gondolod, már nincs is holnap,

valaki mégis rád kiált valahonnan: rám figyelj már!

Mert én megmutatom azt az utat, amely elfeledteti

veled a múltat, ahol úgy igazán már senki nem jár.

Bár néha tán, valahol egy fáradt kéz még tétován

mozdul egy forró nyarat idéző kép után, s reméli:

valamiképp mégiscsak túléli azt a régi pillanatot,

mikor minden fénylő csillag fakón térdre rogyott.

Ma már talán nem is fáj olyan nagyon ott legbelül

az a mérhetetlen bánat, mi egy késő őszi reggelen

tán beforratlan sebet ütött lelkeden. Mert bizony,

valahogy mégis csak túl kell lépni, és túl kell élni

még a lehetetlent is. Tudom, szobád félhomályában

még elmerengsz néha-néha oly dolgokon is , hogy

hol lehet vajon, ami elveszett, s az merre tűnhetett,

elmaradt, ami sosem volt, és ami sosem lehetett?

Látod? Az idő, hogy elszaladt! Túlélted mégiscsak

a legádázabb napokat. És volt, aki a Napfény felé

fordította arcodat. Halványulnak régmúlt érzések,

s az a széjjeltépett, valószerűtlen álom is emlékké

szelídült benned tavaly nyáron, egy új tavasz után.

Ne bánd, én se bánom. Hiszen a természet rendje,

hogy az élet virágot bont sírhalmok, halott világok

felett. De az álmok sohasem halnak meg teljesen.



Káli László



Nincsenek megjegyzések: