2011. június 25., szombat

Míg virrasztani hagytad...

Ma újra láttalak, hogy bíbor kedvvel feszülsz

az Astoria karcos, fakó üvegén,

mint víg napsugár játszva menekülsz,

te gyönyörű múlt, te áldott, büszke fény!


Ma megfogtad a kezem, s felpihegő vágyad

új mesékbe szőtte valaha volt fényed,

csodáltál látván, hogy szívemről lebágyad,

mint jóllakott bú, jótékony reményed.


Ma újra minden élt, lángodtól piroslott,

te boldogan az élet alá merültél,

s míg virrasztani hagytad örök titkod ott,

könnyeimben olvadva ismét tovatűntél.



14 megjegyzés:

hifimiki írta...

Eljöttél mint egy látomás
s elhitetted most is élsz
Majd a pillanat
elfújta arcodat
s ott maradtam
könnyeimmel egyedül...

Igen, az elmúlt szerelem szépsége
felvillant pár pillanatra,
s mint porfelhőt elfújta a szél...

Köszönöm ezt a csodát Neked!

Végtelen baráti szeretettel:
Miki

Névtelen írta...

Kedves Daniela, ugye, hogy elég egy villanás, hogy felidézze szívünk kedves emlékeit ?

Ha az élet rohanása közepette lenne elég időnk meg-megállni, ezer és ezer tolulna fel emlék-raktárunkból... mint amikor a könyv lapjai közül váratlanul kihullik egy lepréselt virágszirom, vagy egy falevél... aztán töprengeni kezdünk, hogy mihez is kötődik. Ugye ?

Nagyon kellemes időt töltöttem itt el ismét, és ezért köszönettel tartozom Neked.

Szeretettel: -aK-

shadow írta...

Kedves Daniela!
Mindig elmerengek a szavaid nyomán, folyvást odaképzelem magam, ahol Te jársz, mármint természetesen, nem ugyanoda, de képeid mindig visszavezetnek a múltba, és mégis jelenebbnek látom, mint az hihető volna. Vajon ez érthető volt? Szerintem Te értesz!
Ismét gyönyörűségeset írtál, gratulálok!

Névtelen írta...

Tíz körmöd véres
üvegen csikorgó karc
miért hagyod el...

M

Vörös liliom írta...

Kedves Miki, az ember életében, akár egy örökkön lobogó fáklya, pihen a múlt, és az, mint nesztelen léptű angyal, reményt szór jövőnk lankáira.


Jöttödet, baráti szeretettel és hálával köszönöm: Daniela

Vörös liliom írta...

Drága Barátom,

úgy igaz, ahogy mondod, egy villanás elég ahhoz, hogy szívünk újra átélje a régmúlt pillanatot... ha nem volna így, csak dús és rideg gleccserek csendjének ölén zihálna lelkünk, akár a foszló est árnyéka, mely szélbe szállva nyomtalanul eltűnik.



(Tudnád, milyen sokszor rejtettem el egy-egy szívemnek kedves virágszirmot, verses-kötetek idő-ette lapjai közzé! Lélekbe látó is vagy? :) )

Őszinte szeretettel köszönöm oldalamhoz való hűségedet: Daniela

Vörös liliom írta...

Minden szavadat tisztán értettem, Drága Shadow, ahogyan a csöndedet is megértem, amikor nem tudsz jönni...

Örömmel fogom meg a kezed, hogy hétről hétre vezesselek letűnt pillanataim mélyébe... Szeretném elhitetni Veled, hogy bár a sors tengerén, utunk, gyakorta kínokkal kövezett, és olykor romlásba kúszik minden reményünk, mégis, akadnak pillanatok, amikor, mint ódon égi óhaj, lángra gyúl mélyünkben a fény... Biztosra veszem, hogy ezekben rejlik meg életünk értelme.

Köszönöm emlékeim parazsánál hagyott kedves szavaid!

Vörös liliom írta...

Jövőm medrébe
kövekbe metszett tegnap
árad szüntelen...

Daniela

Magdi írta...

Hallod a szél szavát?
Múlt sóhaját hordja,
s benne
könnyárkok mélyülnek
szálegyenes sorba...


Amíg a múltat ilyen lélek védi,
nem kell a jelennek semmitől sem félni.

Gyönyörű versed mélyen megérintett.
Ölellek, drága Dana!

Vörös liliom írta...

Csupán pislákoló tűz a lélek a sors csapzott, szél fújta hamvain, kit álma egyre űz, örökkön égve bolyong a tegnap hangjain.

Köszönöm az itthagyott, értékes szavaidat, Drága Magdi!
Végtelen szeretettel ölellek: Dana

Del50 írta...

Daniela, ez a vers is olyan, amit talán sokan éreznek, csak nem tudják leírni!.....Ági

shadow írta...

Kedves Daniela!

Éppen a blogod régebbi lapjait olvasgattam, mikor megláttam az új "blogarcképedet".
Fantasztikusan gyönyörű.

Vörös liliom írta...

Meghat a kedvességed, Édes Shadow... szívből köszönöm! :)

Vörös liliom írta...

Köszönöm kedves rámfigyelésed, Drága Ági, igyekszem mások helyett is megszólalni, persze, több-kevesebb sikerrel... : ))