2011. június 11., szombat

Köszönet

Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,

Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,

Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,

Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.


Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.

Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.

Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.

Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.


Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.

Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.

Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,

S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.


Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,

Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.

Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,

S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.


Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,

Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam,

Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,

Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.



Székely János



Nincsenek megjegyzések: