2011. június 17., péntek

Itt hagyom

Itt hagyom a fákat, dombokat, hegyeket.

A hó födte földet, hol sarjadnak a füvek.

A száraz ágon bóbiskoló félszáraz levelet

S mindent, amit a szív valaha szeretett.


A réges-régi templomot, zúgó harangjával,

Melynek kondulását annyiszor hallgattam,

Mikor búcsút könnyezve lélekként sírdogált,

Üzenetként felcsendült égbe írt szavakkal.


Itt hagyom a városom, melyben születtem,

A kedves barátokat s a sosem volt apámat.

Sok gyermekkori illatot, az első szerelmet,

Melynek fájó érzéséről faggattam anyámat.


Kis kertünket, hol a gyümölcsfák terméseit

Minden virágnyílás idején zölden letörtem,

S hiába integetett nagyapám vékony pálcájával,

Szigorú arcától meg sem rettentem.


Itt hagyom múltam, mi nem volt mindig vidám,

De azért mégis voltak benne örömteli napok,

Hisz bárhogy megtört néha a feldühödött sors,

Szélszárnyakon futó időmben néha jót is adott.


Itt hagyom a régi utat, hol találkoztam veled,

A búsuló kiskutyákat, kik anyjuk mellé bújtak,

Mikor annak jéghideg teste kihűlt már a hóban

S dermedt szemein csak sós könnyek ragyogtak.


Itt hagylak téged, te jó és kedves ember,

De minden egyes mondatodat magammal viszek,

Hogyha mesére vágynak a fényt hordó angyalok,

Szavaiddal mondjam el, milyen szép volt veled.



Kun Magdolna



Nincsenek megjegyzések: