2011. május 28., szombat

Tegnap anyám előtt dicsértelek

Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,

hogy ne mondjam el egyszer legalább,

hogy néma nevetésed mily varázs,

mint tüzes pipacs, virágzó parázs,

hogy arcod izzik tőle, mint az ég,

ha a szürke, tompa napból már elég,

s az alkony minden tündérit ígér,

mi emberszívbe és éjszakába fér.


Leírtam homlokod, melyet a gond,

- sötét király, - uszályával bevont,

mely alól örökké borult szemek

mint messze felhőkből tekintenek,

elérhetetlen, bármilyen közel,

a lélek lelket, jaj, mikor ölel?

És elfordultam, ne lássa anyám,

hogy könny pereg szememből könny után.


Elmondtam, milyen magas termeted,

lábujjra állva vállig érhetek,

s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör

hozzád hajolni, s mennyire gyötör,

hogy mindig új vagy, idegen és más,

elporzó hullám, örök változás...

nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,

ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,

az ölelés vagy, élő és örök,

az első mozgás, amelyből a körök

indulnak s visszatérnek szüntelen,

lelkünk egymásban sohasem pihen...


És felriadtam-, régen hallgatok,

anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog...

s zavartan mondtam: anyám, a kezét

ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép

- és hirtelen elállt lélegzetem

kezed éreztem hűlő szívemen,

és elfutottam, hadd legyek magam,

egyedül tiéd és zavartalan...


...most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,

szivárványosak mind a nappalok,

hársillatúak mind az éjszakák,

s téged virágzanak künn mind a fák,

ezüstpárákban, álmodó hegyek,

tündéri folyók felé lejtenek,

melyek fölé az ámult, ifjú hold

aranyló arca szomjasan hajolt,

s úgy csókolja a vizeket a fény,

ahogy emlékeimben téged én.



Hajnal Anna



Nincsenek megjegyzések: