2011. május 20., péntek

Most csak szeretlek

Meghajlítasz, még tartasz,

csenddé rajzolod bennem

az utolsó előtti perceket.

Még bírom, súgom,

vállad gödrébe maszatolom

a lezuhanó könnyeket.

Menedéket keresek nálad-benned,

mint ázott, éhes madár,

kinek lelkét síró szél fújja át,

tenyeredbe teszem fáradt szívem.


Vidd, mondanám,

de még akarom, ezeket az öleléseket,

mert kell a fény, a levegő.

Érints meg, szelídíts,

tanulj meg, hajolj rám,

engedj lélegezni

veled,

szabadon.

De ne akard szavam hallani,

ma néma sikolyban átkozott

csend szúrta át szívem.

Nézd, már csak a gyűrött imákat

morzsolgatja két kezem,

s hiába mondanám, dacos

akaratom gúzsba köti hangom.


Beléd némulok lassan,

és homlokod mögül

figyelem, ahogy az

alkony lángjában olvadnak a fák,

karcos ágaikról hullnak a nyarat

idéző, hervadó illatok.

Megáll az idő. Kifeszül a tér.

A sápadt fények elmosódnak,

és Isten nevét veszem hiába számra,

a fohászok füstként az ég felé szállnak,

s keverednek össze a fáradt színek,

eltűnik a szép, hallgat a szó,

kék a semmivel fonódik össze,

fehér a feketére borulva

lesz végtelen, mély, ismeretlen.


Most csak szeretlek,

így ahogy vagyok, ahogy én tudok,

itt a szívem közepében,

álmaink közé feküdt csenddel,

beköltözött hittel, reménnyel,

és ezekkel a konok akarásokkal.

Menetelek a viharral szemben,

jövök eléd, érkezem utánad,

búvok ködös hajnalok kabátjába,

helyet kutatok a kacattá dúlt világban.

Apállyal fekszem, dagállyal kelek,

s karodba menekülök, ha

összeomlanak a körém hordott hegyek.


Hamispróféta volt ez a nyár,

zajongón csapódott a földre,

álmainkat bontogatta szét,

majd festetlen oldódott fel az őszben,

s tűnt csupasszá avarszínekben,

rőt alkonyok szárnyai alatt.


Ködfelhőkön varjak tánca

riasztó érzés őszben nézve,

a világ sajduló fekete árvasága.

Lassan elfogy körülöttem minden,

szétcsúszik a jelen a múlttal,

elnyúló árnyékunk a falra tapad,

egybefolyik az est a nappallal.

Testem könnyű, lelkem teher,

feloldódok benned,

csak még egy kis levegőt

adj nekem.


Engedj közelebb magadhoz,

hadd kapaszkodjak világodba vissza,

fáradt vagyok, szememre nehezedik

a hajnal közeledése.

Távolodnak a falak.

Csak te maradsz, és én.

Szemedben a most örökkévalóság,

a jövő kifeszített tükörkép.


Köréd fekszem.

Te kifújod a levegőt,

én belélegzem,

ha én fújom ki,

te lélegzed be,

ha nem veszel levegőt,

megfulladok…


…és úgy roppanok szívedben össze,

mint űzött nyári fények,

Isten összecsukódó tenyerében.



Szilágyi Hajnalka



Nincsenek megjegyzések: