2011. május 13., péntek

Mert csöndemben...

Mert csöndemben újra

s csak újra dúl a múlt:

Sorsomon konok emlékek ülnek

(talán mert üldözöm őket,

tüntetnek, s nem menekülnek),

csak nyomják rám a mázsányi súlyt,

teremtve bennem

– bár hinném, hogy értem! –

néma háborút.


Vergődő magammal

vívott, halálba hajló,

vesztett csaták!

Mi célotok?!

Oly idegen

ez a világ!

Földig húz

e nagy titok,

s kérdésem

hiába sírom,

hiába kiáltom,

a válaszra süket vagyok.

Gyötrő csöndet tördel a mély,

létembe naponta belefáradok.


A feszített napok percei mögött

meghúzódó némaságban

(esti imák helyett)

egy apró

mécses még lángra gyúl – lobog.

Fénye mögött magamtól távolodok.

Lángjában zúzott haragot takar

a teremtett béke – szíven szúr

a szilánkok tenyérnyi

büszkesége.


Álmomban

gyáván

gyanakvó

lidérc-lovagok

vágtatnak a messzeségbe,

s én (ó, szegény…), minden felszálló

porszembe beleporladok.


Ez a száguldás,

mint lassuló sodródás

– fényévnyi távolodás –


Vajúdásom ég-és földszakadás:

megnyugvást reménylő lélekhasadás.



Arany-Tóth Katalin



Nincsenek megjegyzések: