2011. május 20., péntek

Ha az érzés…


Nyugalmas szélrózsa szórja lépteit felettem.

A fűben fekszem, szemem felhőbe vész.

Halandó dal zúg a szívemben…


Bogár a fán, – kicsinyke világként esdekel a rügyön!

Paránya most érzéseimnek.


Enyhe sírás sző át, és köt ide szelíden…

Veled volna lenni jó.


Repülni képzelt világok árva

árnyaiba mártva, mint ifjúkor, ha repdes.


A szív, mondd: mért figyel magára?

Hisz folyam és szenvedés, folyam és szenvedés,

ha a létezés időt kér magának…

Ó fogékony merészség, te kinek szólítod magad?


Ahogy érzek, képzelt képek ejtik magukat hozzám.

Hűvös minden, mint halotti csók, de békés.

Áll az idő, rezdül a perc, s a dallam örök, miként a csönd…


Morzsolgat ujjamon egy véges pillanat,

olybá tűnőn, mint jó barát.


Tudom, nincs ki befoltozza sebünket,

elpillantani lehet csak attól.


Ilyenkor az érzés: légző üresség,

szűnő fájdalom, – édes Nirvána…

Olyan, mint anyám léptei, ha bölcsőmhöz járul…


Mily’ kár, hogy a szó igen, de az érzés nem közölhető.

Mert, – valami szépet adnék most neked…



Rajnai Lencsés Zsolt



Nincsenek megjegyzések: