2011. május 28., szombat

Emelj fel magadhoz...

Tavasszal,

mikor az ébredező horizonton

virágsóhaj nyílik,

emelj fel szemed sugaráig,

hogy árnyékos múltam,

oly fényes legyen,

mint a napba tükröződő,

színt játszó üveggyöngy,

melynek varázs-nyalábjából sző

ezüst lajtorját

a csillag-ösvényre szédült

néma hold.

Nyáron,

ha lehunyt szempillád alatt,

a megrebbenő mozdulatok

szirom-ágyon ringatják

hozzád menekülő gondolataim,

formáljon szívet párnádon

a jelenvillanás,

csókra vágyó gyönyöre.

Ősszel,

mikor sárgult falevélkék ereire vés

köd-mámoros csendet

a szél fonákon táncoló idő,

öleld magadhoz résnyi boldogságom,

s akkor én tudni fogom,

nem görgetik azt,

gyorsan szálló futófelhők,

az esőt hullató zivatargócok elé.

Télen, ne tégy mást,

csak emlékezz az elmúlt évszakok

megélt szépségeire

és zárt tenyérben őrizd pillangó

szerelmem



Kun Magdolna



2 megjegyzés:

Moha írta...

"emelj fel szemed sugaráig"

Drága Magdi!
ez a sor és az ehhez hasonló sorok, miként átívelik szívsóhajod itthagytott, megírt darabját...hát, igen...ezektől válik olyan mérhetetlen szépségűvé...

Szeretettel ölellek
Moha

Magdi írta...

Kedves szavaid szívből köszönöm, drága Moha!
Szeretettel ölellek.
Magdi