2011. május 7., szombat

Csak egy kicsit…

Sokszor érzem úgy, mindig bennem éltél.

Találkozásunk csak felismerés

anyagi formába öntött

tükröd

leképezve elképzelt valód.

Megrepedt lék melletti jég…

mindig akartam láthatatlan szárnyakkal

álmatlan árnyakkal telt szobában

megtervezni a holnapot.

Vannak kérdéseim, nem csak szavakból.

Elhallgatott érzések gyűleme kelt

érthetetlen visszhangot ha ezer

szemével hunyorog

az elalvás előtti félkész állapot,

mikor testetlenné válik a valóság,

mikor átláthatóvá

válik az anyag és gondolat közti kapocs.

Közös halmazban kavarog

a lehetetlen

és a majdnem

és már átalakul a rossz

- szükségszerű a káosz -

a manipuláció elkerülhetetlen.

Áthatolhatatlanná lett

a téged ölelő magány.

Saját vetítővásznon

figyeled saját álmod

és nem engeded

magad mellé szívem.

Átmelegítenélek ha lenne még

maradék

parázs.

Szomorú vagyok pedig nincs okom

egyenletes lusta napok

fekszenek mellemre csorgatva nyálat

a tegnapnak, talán az elmúlásnak,

lassan fonnyadó bőrömbe eresztve karmait

valami furcsa apátia ízei

sejlenek az esti jóéjt csókok után.

Nem emlékszem mikor haraptál

nyakamba először.

De tudom, azóta is véremből

táplálod végnélküli lelkesedésed

eltiporni a felém araszoló

boldogságot.

Megértem, ez valami ősi ösztön.

Uralkodni mindenek felett, közöny-

telített félnapokon rágni csontomról

még vérző húsom

és el is ismétled közben többször:

mindent megteszel értem, hiába köszön

vissza nyáladzó szavakból utálatom

lábad előtt fekve önként szolgáltatom

be utolsó boldog percem…

Hétköznapi hőst álmodok, aki megment

majd ha eljön az ideje.

Félénken figyelem

az ablak mögött élő világot.

Csak egy kicsit ember szeretnék lenni!



Brada Ági


Nincsenek megjegyzések: