2011. május 13., péntek

Azért...

Azért… Van abban valami kétségbeejtően

szomorú, hogy ma már a legtöbb mondatunk

azzal kezdődik: Emlékszel még? S a felelet:

Hogyan is feledhetném? Valahogy így alakult.

Emlék lettél, s én a múlt. Ma már azon jár

az eszem, hogy is volt, amikor így, vagy úgy

találkoztunk valahol, és hogy hol. És nem

pedig, hogy így, vagy úgy, de találkoznunk

kellene. Valahogy ez mégis természetes.

Mint az is, ahogy az ember (természetesen,

és természeténél fogva) tiltakozik ez ellen.

Legalábbis egy darabig. Úgy az eleje fele.

Meg közép-tájon. És engedi, hogy fájjon,

ahogy a napok kiszakadnak, egy-egy darabját

lelkének magukkal cipelve. És ahogy fogy

az idő, mert egyre kevesebb, ami előttünk áll,

úgy lesz az ember egyre több. Egyre több

emlék. Mégis, a lelkében csupán mint árnyék,

ha játszik a fénnyel, úgy dereng a kérdés:

Emlékszel? Arra, ott? S mintha arra járnék

megint, szinte magam előtt látom, ahogyan

a fény hintázik faágon ledéren az erdőszélén,

s csillan milliónyi levélen apró harmatcsepp.

Azért… Van ebben valami szomorú szépség.



Káli László



2 megjegyzés:

Málna írta...

Nemo vers!..szeretem...ezt a versét.(a képen elmosolyodtam...:))

Vörös liliom írta...

Nemo írásai egyediek... ha nem írná alá verseit, akkor is felismerném ki a szerző! Örülök, hogy ez a vers, neked is tetszik, Erika! Ha elmosolyodtál a képet nézve, akkor már megérte idehozni! :)