2011. április 9., szombat

Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,

csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,

hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?

Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,

nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:

a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.


Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,

hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,

hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva

űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,

és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,

nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.

Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,

melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,

mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,

csak titkos lebbenését érzékelik a partok.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,

és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,

és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,

amit magam se hallok és mégis megvigasztal.

De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,

és hallgattál az első kijózanult varázsnál,

nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,

csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.

S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,

Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!


Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,

vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,

hidd el: téged silányít a roskadó alázat,

tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,

a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:


jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.



Baranyi Ferenc



Nincsenek megjegyzések: