2011. április 16., szombat

Aznap...

Aznap lehalkították susogásukat a lombok,

madár sem dalolt a fák között, és a fűszálak

mind rezzenéstelen álltak. És mi táncoltunk

valami sosem hallott dallamra, és akár csak

papírhajó a víz tükrén, ringott lágyan a csípőd,

és éreztem, ahogyan szíved dobolta az ütemet.

Aztán hosszan megcsókoltalak, és szemedben

láttam a Napot, s Te halkan súgtad fülembe:

Szeretlek. És bár rám rogyott az ég, mégis

könnyű voltam, és repültem, boldogan, fenn

a magasban, fel, a felhőtlen kékségben, mert

boldog voltam. Boldog, mint talán senki sem

a Világon ebben a pillanatban. Hiszen enyém

a Mindenség! Minden, mi szép, és jó, a közel

s a távol, hegy, bérc, csörgő patak, erdő, mező,

föld s az ég…! Enyém? Nem. Bár engem ölel,

engem szeret, az enyém mégsem lehet sohasem!

Mint a legszebb virág a réten… Nem enyém,

nem tied, senkié. Enyém csak a pillanat, mint

az illata a virágnak. De ez örökké bennem él.

Aznap lehalkították suttogásukat a lombok…

És a kis padon, a vállamon pihentél, miként

pihegő galamb. És úgy öleltél, mint aki soha

nem enged el, s én úgy öleltelek, mint az ér

fonja át a szívemet. A fűszálak táncoltak talán,

vagy a Világ forgott sebesebben? Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy szerettem volna, ha akkor

megáll forogni a Világ, s maradsz a vállamon.



Káli László



1 megjegyzés:

Magdi írta...

Ez az a vers, mikor úgy érzi az ember, véleménynyilvánításához elfogytak a szavak:)
Nagyon szép Laci verse.