2010. december 28., kedd

Szinte nap, nap után, angyalsóhaj illatából szőjük meg saját álmainkat, és úgy vágyakozunk arra, hogy valaki mélyünk igazában pihentesse meg „tekintetét”, ám nem vesszük észre egymást az illem összekuszált törvényei közül. Már-már elhisszük, hogy azért nem figyel ránk senki, mert lélek-gallyaink sebzőnek látszó rútságával nem békélt meg a világ, s az idő múlásával ennek az önmagunkra erőltetett rútságnak gyolcsában vergődünk, meggyűlölve létünk árnyát is. Bénult akaratunk száraz pernyeként hull alá be nem teljesült álmaink tövéhez, s létkereszt világunkban lassan gyűlöletté válik szívünkben fogant keserűségünk. Elfelejtünk emelt fővel járni... már csak megbújva osonunk, remélve, észre sem vesznek már... de mástól elvárható-e, hogy lényünk rettegő parazsa szemükben lánggá hevüljön, amíg saját szemünkben avasodik az önmagunkról kialakított idomtalan, torz kép?




Ha leszáradnak szavaim vénülő ajkamról,

ha nehézkes léptekkel kereslek a távolból,

nyújts kezed és tépj ki a görcsös láz karjából

a hazug mód gyilkoló rémálom valójából.



Moha




Tekintetemben

megrepedt szemed tükre.

Ránc vagy arcomon.



Kovács Erika



A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli.


Nagy Ilona



Reggel

Fölébredtem, még gondtalan

A csend köröttem,

Szemben könyveim tarka sorában

Ismerős életek, szavakkal festett tájak:

Életem!


Most vált bíborból aranyba a sugár,

Derűs álomból az eszmélés

A töprengő lét kies sűrűjébe,

Hol nyugtató választ hiába vár a kérdés:

Felesleges!


A reggel csöndjében magamtól

Elűzni van még erőm.

Magával váltok ábránd tekintetet:

Szemének lelkemben őrzött fénye ad derűt

Napomnak!


Így ébredek, eszmélek emlékével

Magamban, magamnak már,

Amíg az álom szelíd takarója

Szememre simul s engedi büntetlenül

Hozzám - Magát!



Szeitz János



Csak csillag Ő, csak látomás

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.

s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.

Lágy hangját hosszan hallani, s az erdő megremeg,

Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.

Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,

a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.

Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda

Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,

mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.

És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik

Kibontja éjem tájain szelíd virágait.


Mándy Stefánia



Nem tudom

Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik

vagy csak ágyam magányáról beszéljek

Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban

vagy az éhséget a szerelemre

Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt

hogy meg ne sértsem ezt az ágat

ami átnőtt a keserű vadbozóton


Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik

Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet

ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt

levélereiben a remegéssel

vagy csak illúziókkal etessem őket

mint önmagam most amikor reádcsodálkozom

és azt gondolom hogy amit eddig éltem

csak piszkozata volt annak ami jön


Bármiről beszélek végülis ugyanaz keríti be érzelmeinket

Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón

ha ők szeretik egymást én legyintek

Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon

összefekszik őszi kétségeinkkel

És én nem tudom többé miről beszéljek

szemed színéről-e vagy éhségemről utánad

vagy arról a sötét huzatos folyosóról

amin csak vonul mint a vak

tapogatózva és fényt kergetve az ember.



Ladányi Mihály




Volt, hogy úgy éreztem igazán boldog vagyok, olykor azt hittem a nap csak nekem kel föl. Amikor pedig már Te is bennem éltél, biztos voltam abban, hogy egész nap jó idő lesz.


Nagy Ágnes



Szerelmes vers

Állnék vigyázban érted, mint a fenyvesek,

S nem érdekelne, milyen rögöt apaszt alattam

Legyekkel barátkozó alja gomba-nép,

Azt sem bánnám, hogy ilyen egyedül maradtam,

Csak megfoghatnám kezed fejét,

Melyen kék erekkel álmodik a puha tél.


S lennék fa is, hogy ágam te legyél,

Hogy ujjaid értem remegjenek,

S ha indulnak a lila égben fürdő

Megszédült szelek,

Óvnálak a cinkos ablakok

Sanda fényétől, ó védenélek a magam melegével.

Amíg meghalok.


Címek, rangok, rímek és cafrangok

Helyett adom én neked

Vigyázban álló tisztaságom, mely füvek tövén

Őrizte álmait a Napnak, hogyha jöttek

Kerékbe tört hitekkel farkasfogú telek.

S ha majd e tisztaságot sem tudom

Fekete táporok miatt cipelni így tovább,

Légy ágam, s félve fázz majd egyszer értem.


Egyetlenegyszer legalább.



Szőcs Kálmán



Hátrahagyott jel

Végül mindenem eladtam.

Korhadt gerendám átléptem,

s utoljára tíz körmömmel

a falba véstem fájdalmam.



Polacsek Erika



Elég volt

Elég volt!

Ebből a rohadt életből

Melynek minden pillanata

Egy életre megöl

Nem látod, hogy

Tovább nem bírom?

Elgyengült már

Valaha oly erős karom.


Most feladni készülök

Mindent.

A harcot hol nem győzhetek,

A lelkem, Tégedet.

És dobjatok rám köveket

Elég volt.


Síromra

Ne hozzatok virágot.

A kóró, mely belőlem fakad,

Dísznek jól elfér ott.

Faragatlan kő legyen

Íratlan fejfám,

Hogy felismerj

Csendes sétáid során.



Kelemen Zoltán





Nevelned kell magad a boldogságra. Az önkéntes száműzetés ellenében. Hogy fogékony legyél rá. Hogy megéld az apró dolgokban is. Hogy ne csak mélységekbe süllyedj, hanem magasságokig is emelkedhess.


Tisza Kata



Ma

Ez a ma a béke napja volt

s a málnaízű csendé,

a nap ma egész nap sütött

s az est most hűvös szentély.


Szívem ma csak a magamé,

s egyedül lenni legszebb,

pilláim alvó sásain

elálmosul a könnycsepp.



Hajnal Anna



Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.


Müller Péter

Arcképcsarnok

Van egy arc,

amit csak önmagunkat elképzelve látunk

- lehet, hogy ez az igazi.

És van annyi arcunk,

ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,

hogy ezekben akad néhány közös vonás

- lehet. Akkor ez a valóság.

Van egy,

amit tükörbe nézve látunk: villám-

gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd

Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék

- efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.

És van,

van arc, amit csak az lát, aki szeret,

akit szeretünk. Ez a legszebb,

a legmulandóbb. A legérvényesebb.



Fodor Ákos



Majdnem...

Ez majdnem olyan,

mint a hópehely.

Van és nincs.

Az érzés

könnyen olvad el.

Olyan, mint a dallam,

mint egy halk zene.

Megérint és elszáll.

Szenvedek nélküle...



Demján Irén Írisz



2010. december 25., szombat

Visszamegyek oda





Szobámban ívlámpák izzása bágyad,
a múlt minden sarokból fájón fölsajog,
velem búsulnak a polcon álló tárgyak,
s vad szél verdesi a párás ablakot.

Itt gubbasztok éjben, árnyban, gyászban,
szomorú szívem is tetszhalottra fázott,
csak Várad tornyainak aranyragyogása
feledteti velem az átkozott világot.

Visszamegyek oda, hol eltűnt édenek
és régi karácsonyok illata kering,
hol örülni tudok az áldott ünnepeknek,
hol még Édesapám büszkén felém int.

Visszamegyek oda, hol dalolni késztet,
hogy milliók szíve ugyanolyan boldog,
hol szárnyalhat lelkem, melynek vágya éghet,
hol a gyertyák melege is rám mosolyog.

Visszamegyek oda, hol semmibe tűnnek
az olcsó morállal álcázott mesék,
hol a karácsony még Szeretetünnep,
s nem álcsillogással mázolt szürkeség.

Otthonok fénylő ablakain át...

Kergetőznek az ünnepi fények,

S gyermekjátékba kezdve

foszlós kalács dagadó tésztájába nevetnek,

mikor sütő melegébe zárt mazsolák

felszínre kerülnek...

reccsennek a fagyott ágak

tél méteres lépte alatt,

lüktető vérvörös mellkasomból

reppen fel a zúzmarás gondolat,

otthonok fénylő ablakain át keres

minden jégbe zárt vallomás,

mit elmondani nem képes szavam,

csupán ottléteim nyomát őrzi

a jégtáblákba szántott halványodó

életvonalam,

mert fáj a talmi ünnepi pompa,

a szeretet három napba zárt

"őszinte" szava,

mert éjszakát gyászoló károgása

is igazabb a pokolszín varjaknak,

mintsem ölelésbe borulása

soha nem látott rokonoknak...

...ködképes, csöpögő „szeretet”,

Megváltó születés-álcája

mögé terelt hittel...

eközben én fejet hajtok előtted,

nadrágod szárát csókolva

könyöröglek a mindennapjaimba,

hogy szeress, mintha ünnepnap volna,

hisz létem minden vasárnapja vagy,

miként legszentebb napja régi időknek

a hétutó hagyománya,

de vasárnapja vagy a hétfőmnek,

ahogy azt követő szokványos hétköznapoknak

tűnnek egymást kergető napok és hetek

igaz érték közt vakon botladozó

lélekszegény kisembernek...

...mindennapos örömöm,

szerelmes megnyugvásom,

otthonom, életem, boldogságom,

békességem, aggódó bosszúságom,

újjászületésem, halálom és feltámadásom,

gyermekfelnőtté válásom, vágyakozó pillantásom,

megbékélt forrongásom,

ünneplőt öltött jóságom, visszatérő gyarlóságom,

esendő és pimasz makacsságom,

Érted poklot is megjáró elszántásom,

ragaszkodó sóvárgásom...

tehát létem és valóm...

semmitmondó életperceimben is felragyogó

gyertyaláng vagy,

s lobogó fényed örök tükörképébe nézve

meglátom fehértollú lényed,

s a mindenkori bizonyosságot...

szeretlek, még élek...



Moha