2010. október 31., vasárnap

Ma, a világ szíve...

A temetőt ma is a hideg futja át,

sírodra terül a mécsláng bánata,

s míg mormolok egy alig hallható imát,

úgy fájsz, mint a tovatűnt nyaraink illata.


Ma, a világ szíve sok emléktől nehéz,

és mindegyik felett sűrű pára száll

némán tűröm én is, hogy minden ködbe vész

s hogy lábaimnál folyik össze élet és halál.



...ha nem érkeztek minden nap

Szívbe kövült nap

síró húrján hegedül,

és könnyek zajának

fülsiketítő csöndje

távolba vész,

majd

üvöltve csendesül…


de

megidézett arcok,

elhantolt emlékek,

ha nem érkeztek

minden nap

ne gyertek soha se,

mert nem érdekel

viaszfények

gyászütemű tánca,

nem hiszem igazát

mai rágondolásnak,

mert ha csupán ócska

kegyeletérzés vezet,

tördelje le minden perc

a virághozó kezet,

s lobbanjon el fénye

minden csalfa mécsnek,

zúgjon haragja

a békétlen megbékéltnek.


Moha


Halottak napján


Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!


Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk

Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...


Ady Endre


Dobozba zárt fájdalom


Fonott doboz.

Halott emlékeim őzbarna őre.

Másnak ócska lim-lomok.

Nekem drága én-romok.


Benne: jöttöd jelző orvosi lelet.

Köszöntő távirat, lapok, levelek.

A csuklódra helyezett kórházi szalag,

boldog bizonyíték, hogy te - Te vagy.

Az első fotód meztelen,

s ahogy pihensz a mellemen.

Az első hajad, az első firkád,

az első betűd, az első irkád.

A legelső ellenőrződ.

Anyák-napi szép köszöntőd.

Fogkeféid gyűjteménye.

Ballagásod süteménye.


S az exitus.

A végjelentés, hogy már nem vagy.

Hogy elmentél.


Péter Erika


A temetőben

pusztába vetett

homoktengeren

ring a múlt és a jelen


a sóhaj érintéssé simul

a jövőbe karcolt

régvolt neveken


fátyolos emlékeket forgat

majd délidőre napsugárba olvad

a hajdan izzó szenvedély


s a jó öreg szél

míg nyugodni tér

estére langy takarót ígér


a csapáson fűcsomók

- rajtuk léptek (sorsok)

rátaposott nyomai


kőágyon nyugvó

álmokat takarnak

a vérszilvák vörös lombjai


hol lepkék bogarak

hangyák viszik hátukon

a lehullott könnyeket


a ki nem mondott szavak

karjában fájva pihen

az árva szeretet.



Arany-Tóth Katalin



Gyűjts erőt, dolgozd fel a múltad emlékeit, és jól figyelj, mert ahol eltörtél, ott leszel erős, ahol vesztettél, ott leszel legyőzhetetlen. Az Igaz Ember nem menekül a múltjától, mert kudarcaiból lesz hatóanyag, vereségeiből diadal - tragédiái érlelik naggyá.

Müller Péter


Csend van

Csend van,

a szívem zakatol csendesen,

hatalmas könnycsepp gördül le lelkemen.

Csend van,

bánatos szemem a messzeségbe merül,

hiányzol

a mosoly arcomról mélyen elszenderül...


Koós Anna


Hűlt jelek közt

Köd ül a temetőn.

Irgalmas csöndű, nyirkos, szürke pára.

Utak, sírok, kőtáblák – hűlt jelek

odahagyott világa.


Itt fél a szó.

Sorsok betűiről

a megfejtetlen végtelenre ismer.

Halott jövő.

Az elhantolt Idők

beírták üzeneteikkel.


Számok. Nevek.

Dombok sorjázta föld.

A lélegzetet feledett enyészet.


Autó szűköl. Csikorog a zaj.

A domboldal egy riadt ravatal,

s a város felől betódul az élet.



Böröczki Mihály


Lélekszirmok

Ma fehérszirmú könnyeket sír

a bánat röptű sóhaj

és szeretetté olvad

a gyertyafények lángja,

mert ma, minden egyes

szív előtt

meghajlik a halál,

és szabad utat nyer vele

a lélek szárnyalása.


Kun Magdolna



Olykor vágyaink börtönének ablakán is beszűrődik a hajnali Nap sugara és fénykezével ha csak pillanatokra is, de megérintheti sebzett lelkünk. Ettől az érintéstől új vágyak fogannak bennünk és általuk erősödik a remény, amely gyengíti láncainkat, enyhíti, elviselhetőbbé formálja bánatunk kínzó terhét...


Paudits Zoltán



Megálltam itt

Megálltam itt, hol egykor rózsák nyíltak,

Hol virult hajdan ifjú kikelet...

De hol most homályos megtört szemekből

Kisajtolt könnyek, - harmatcsepp remeg.

- Üde rózsáknak szirmai lehulltak,

A télnek átka itt is megfogant...

Elmúlt vágyak helyét nem jelöli semmi,

Csak egy behorpadt sivár őszi hant.


Zúzmarás, hófehér, téli éjszakákon

Kijövök még néha fölkeresni téged...

Megfagyott szívemben a megfagyott álom

Ilyenkor ragyogva mindig újra éled.

- Visszasírom fájva elmúlt ifjúságom,

Melyet úgy elsöpört sivár, őszi szél...

És a behorpadt, régi, kedves hantot

Fehér hópelyhekkel födi be a tél...


Kuliner Ágnes


Ha elmegyek

Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,

a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,

kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,

ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.


Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,

ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,

és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,

ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.


Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,

abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen

minden mély bársonya, puhán simító ujjad;

hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.


Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz

legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,

újra él a gondolatra most is nyelvemen;

ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.


Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,

a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,

parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.

Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.


Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,

lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,

sötét se rettent, sem léten túli képzetek.

Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.


Hepp Béla



Távolodik

Már távolodik, csitul, és csukódik,

a többihez, a múltba berakódik…

Öntörvényű. Visszajön, majd ellebeg

Szeme, gondolata hol van, hol mereng?

Hitek? Tagadások? —valóság: a csend…

Rög koppan, magába zár e rend…

— fülbevaló, rubinja, csillogása

tán anyám emlékét magába zárta,

vagy az a díszgomb, apám ingujjából,

elmondhatná, miről hallgat a távol…

nagyanyám melltűje, benne ametiszt

(ma ki tűzne fel ily régi, ósdi díszt?…)

— barátnőm ujján piros köves gyűrű,

az egyre fogyó, kicsinyke kis kezen…

… a lélegzet kihagy, a sóhaj sűrű…

szállni vágyik; a hajnal már odafenn

várja ózonkék palettát kínálva:

fesse meg az ez világot; s kiválva,

s nehézségi erőn túli rendszeren

ecsetje átsuhan földön, egeken…

Csitul, távolodik, lassan csukódik,

a többihez, a múlthoz lerakódik…

Vissza-visszatér, álommal ellebeg,

és marad a csend, a csend, a csend….



Fetykó Judit





Az idő nem sodor magával semmit.

Nem végzi el helyettünk a feledés munkáját.



Ancsel Éva


Édesanyám emlékére

Sírok között nyargal a szél,

Rohan, ki tudja honnan s hova.

Ne bántsd a sírokat,

csak simogasd a virágokat

Édesanyám sírja is ott van

Adj Neki nyugalmat.

Lelke lobogása úgyis bennem él.

Elfelejteni, s elengedni

nem lehet.

Útmutatása nélkül nem élhetek.

Ha Rá gondolok,

szavai megnyugtatnak.

Nem érzem porhüvely mivoltom

Könnyezem. Aztán kisüt a Nap.

Látom arcát, mosolyog:

Nem hagylak egyedül, itt vagyok!

Jussak eszedbe, mert veled vagyok.


Fodor Miklós


Hiányod

Néha egy álmatlan, éji órán

szobámban újra elképzelem,

hogy koppanás hallatszik,

mosolyod megszólít

- rezdül a megfagyott csönd is velem -

„anyu, megjöttem”, kérlelsz, mint régen,

„beszélgessünk kicsit,

mesélj nekem!”


Sorsunk csak színház, és színpadán álom,

játék ez, dráma? - gondolkodom…

Válaszul tompul a szó és a hang,

elrejti árnyadat barbár és vad,

ködös homály - bús végtelen -

s a dermesztő némaság, mint fagyos éji társ,

marad a halott

csendben velem.


Szétfoszlik álmom, szökik az árnyon,

nyomában valódi létemet látom,

s a haldokló mában,

kihűlt szobámban

hallgat a jéghideg csend velem,

míg fejemet újra

a párnára hajtva

altatódalodat énekelem.


Gősi Vali