2010. szeptember 25., szombat

Jó volna...



Jó volna, ha újra kicsi gyermek lennék,
lánghajamat zászlóként lengetné a szél,
Apám ölelésében oltalmat keresnék,
oda menekülnék, mikor szívem fél.
 
Jó volna, ha újra vissza tudnék menni
oda, ahol gyermekkorom emléke cikáz,
régmúltam illata elönthetne megint,
mint beteget elönti a forró esti láz.
 
Jó volna, ha újra kicsi gyermek lennék,
Apámra néznék, akár a múltban rég,
szívemből ajkamra reszketném merengvén,
hogy az élet szép, istenem, de szép…

...tudod, Kedves, vagyunk mi, örök gyermekek, akik már az előzőkben említett gyermeki létüknél fogva is dacolunk az idő vasszigorú törvényeivel, szemtelenül csavarogunk a tarka rétek hívogató játszóterén, boldog mosollyal járunk-kelünk, és üdvösségüket véljük felfedezni a legapróbb jó szóban is...olykor dicséretet várunk, és félünk a büntetéstől, holott már régen nincs, ki pálcát törhessen felettünk, a gondolatok szabadságával ruházott fel minket valódi korunk, a cselekvés szerteágazó lehetőségei elénk gurulnak, mint kedvenc piros-fehér cukorkáink...a választás pedig gyakran a szívünk dióhéjú bölcsőjében születik meg, s a megkésett ész még utolsó erejéből próbálkozik eltéríteni bennünket, de ártatlan hittel akkor is kiválasztottuk már az ösvényünket, és a szívdobbanások végtelen ütemével kézen fogva, belevágunk az Életbe...és még mindig, hol felnőttek vagyunk, hol gyermekek...ha olykor a szavak fullánkja belénk döf, s gyulladt sebünk az idő gyógyító kezében pihen, vagy átláthatatlan sötétségben könyörgésünk nyomán napsugár örvendeztet, mindig visszatalálunk legmélyebb önmagunkba, s rájövünk a titokra újra meg újra...nem kényszeríthet idő és idegen akarat felnőtté válásra...megvan a hitünk a világ dolgaiban, hisszük, hogy nem királyfi az előttünk botladozó béka, de ott motoz örökkön a gyermeklélekben, mi volna, ha mégis megelevenedne pár ismert mese...meglátjuk a mese és csoda vékonyívű különbözését, hiszen a meséből szőtt szavak fénye soha nem kophat, még a csoda megszületik, majd elhalványul újra, hogy ismételten rálelhessek arra az útra, amely odavezetett...csoda hát, hogy vagy nekem?...annak kell lenned, mert a mesék mindenkoron úgy kezdődnek, „egyszer volt, hol nem volt”...de Te az örök jelennel ajándékozol engem...hisz tudod, az evilági mesékben már nem hiszek, csak azokban, amelyek az emberi szív jóságpennájával íródtak meg...


Moha



Solveiget hallgatom

Ma szőke álmok szűzi fénye,

Tengerszemek derűje, mélye,

Virágmezők világos éje,

Nagy tengerek szabad zenéje

Száll szívembe mélyen.


Ma nem pereg a homokóra,

Gondot, hamut szívembe szórva,

Ma szürke szerda szordinója

Agyamat fájón át nem fogja,

- Virág nyit az éjben.


Ma mély üvegharang a lelkem,

Ma csend a szívben, dal a csendben,

Ma jó a sors, nem vádol engem

Eredő bűn: ma újra lettem

S gyermekségem érzem.


Juhász Gyula

Álom


Jön, jön felém egy kiolthatatlan

gyerekkori nyár izzó ege alól,

dűlőutak parázs homokján

lépkedve mezítláb, derékig-érő

sárga rozstáblák mellett, elalélt

pipacsok, búzavirágok

törleszkednek tenyeréhez,

s röppenni-készülő

két bolyhos-meleg fürjfióka:

lépésenként megrezzen kicsi melle...


S torkomban dobog szívem újra,

érzem bőröm alatt a vágy

ismétlődő áramütéseit,

egymásba-gabalyodott

testünk forró lüktetését a rozsban,

amint szembogara ijesztő

szakadékká tágul, s zuhanok

mélyére eszméletemet veszítve...


Már a messziről-kéklő

erdő mélyére süllyedt

a lenyugovó Nap vörös korongja,

mikor bolondosan ficánkoló

kiscsikókként megiramodva

szaladtunk hazafelé, kéz a kézben,

közös titkunkkal gazdag-boldogan,

szánkban a bűn édes málnaízével...


Kerék Imre


Élni

Élni az áldott életet,

a napfényt, a félelmeket,

a szaporodást, születést

élni az embernek kevés:

meg kell rágni a létezést!

mivel az ember telhetetlen,

gyógyszere: bánat, bánat ellen,

s az ember elgondol sokat,

e kíntól úgyis megdagadt

világba még világokat,

egy kis csíkot túl a végtelenen,

s elgondolja önmagáról, hogy: van,

s elgondolja hogy ne legyen.


Szécsi Margit

Ember-jusson

Én nem mutatkozom meg senkinek.

S ugyan ki tudja, mi rejtőzik bennem?

Mit hordok bölcs és hallgatag szívemben?

Ugyan ki tudja? Lám, ki fejti meg?


Ki tudja, lelkem mért s hogyan remeg?

Hány furcsa szándék kergetőzik abban?

Hány aljasságot forralok magamban,

S hány ízletes gyümölcsöt érlelek?


Nem tudja senki! Hűvös és csodás

Páncélként óv a szörnyű hallgatás.

Mi óvna még, ha ezt is sutba vetném?


Ember vagyok, s ez vádra már elég:

Nincs rágalom, hogy rám ne illenék,

Se hódolat, hogy meg ne érdemelném.


Székely János



Szegények közt a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.


Ancsel Éva


Lassan kifolyik

Lassan kifolyik kezeim közül,

mint a víz vagy egy marék

homok, hiába szorítom,

megfoghatatlan.


Néha alig moccan, csak halkan

koccan, akár a kanál a tányér

alján, majd szinte rohan –

utolérhetetlen.


Csupán a naptár, a „megint

este” vagy a tortán a gyertya

jelzi, hogy mégsem

mérhetetlen.


Megállnék olykor, hogy nézzem

az utcán az arcokat, a fát a ház előtt,

de menni kell, nincs idő, és ez

feloldhatatlan.


Erdős Olga


Fogadjatok magatok közé

Visszajövök közétek újra.

Szorítsatok nekem helyet.

Hagyjatok valamiért élni,

ha magamért nem élhetek.


Közétek, elvegyülni vágyom,

hogy ne legyek boldogtalan,

s ha annak kell maradnom végül,

hát ne legyek az egymagam.


Közétek vágyom - érezhessem

példátokon, hogy el lehet

viselni, tűrni itt a földön

valahogy minden életet.


Míg itt volt - nem tudtam mire szánni

a két karom, erőm, hitem;

most alig ver: - legyen akármi,

csak megdobogtassa szívem!


Másokért él - mit is tehetne -,

ki magáért hasztalan élt,

s ki nem tud élni már magáért,

az meg tud halni másokért.


Éltem: - s ez halni megtanított.

De nektek nem kell a halott.

Már nem a célt keresem én, csak

valami irgalmas okot,


egy könyörületes, kegyelmes

ürügyet: - ezért szorítom

feltámaszkodó sorsotoknak

erős térdeit oly nagyon.


Váci Mihály



Volt egy világ, amelyért érdemes volt élni és meghalni.

Ez a világ meghalt.

Az újhoz nincs közöm.


Márai Sándor


Az út

Az út nem élet,

a mozgás csak álca,

költözések,

út mellé rakott sok

csomag, gönc románca

csak lemondó visszanézés

elhagyott otthonokra,

derűs napokra,

hol volt idő

és késztetés is

nézni a fű növését,

osztozni párnán...

Az út becsap.


Balog Gábor


- gondolatok -

szolgák vagyunk

azok is maradunk

emlékek uralta

álmokban - vagy a létben -

halott vegetálásban

egymást elfeledve...

...nem maradt meg bennünk

az ősök tisztelete


alázatba görnyedt háttal

kötelünktől sosem szabadulva

lankad tusánk

hiába vívjuk meg csatánk

elvesztünk

s vérzünk...


...amikor temetnek

nem sír a lehulló levél

nem zokog értünk a szél

csupán egy könnycseppet ejt

a hajnal


minket is elfelejtenek...


- csillanó téli fény lehelete

áttetsző tenyerünkön megpihen -


Ecsedi Éva


Cserélnél-e sorsot valakivel? Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal, vagy népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a sorsodat. Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt összeesne. A sors mindenkinek az egyedül-megfelelő táplálékot nyújtja; de aki nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen, mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.


Weöres Sándor


Nem élek én tovább...

Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg a szívemből

Felfakad az ének;

Amíg a lelkemet

Sírhatom a dalba,

Amíg lángra gerjeszt

Ihletés hatalma;

Amíg titkos órán

Reám száll a bánat,

Feketén, komoran,

Mintha a világnak

Végzetszerű átkát

Csakis én érezném,

Tépődve annyi bús,

Megfejtetlen eszmén.


Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Míg vérező szívvel

Ezernyi kétség közt

Még mindig remélek.

Míg az örök eszmét,

Míg az örök szépet

Keresem, imádom,

Míg egy ábrándvilág

Lesz az én világom,

Melyet én kormányzok,

Melyet én teremtek,

Amelyről dalaim

Annyi szépet zengnek.


Nem élek én tovább,

Csupán addig élek,

Amíg szerelmemért

Szerelmet remélek;

Amíg mint eszménykép

Ragyog le szívemnek

Szentelt oltárára

A nő, a teremtés

Legszebb koronája.


Nem élek én tovább,

Nem élek csak addig,

Amíg a szívemen

Ezer kínos kérdés

Keresztül nyilallik;

Amíg nyugodalmat

Egy percre se leltem,

Amíg egy világért

Gyötrődik a lelkem.


...De ha az életnek

Piszkos, jeges árja

Magával ragadna

S kialudnék tőle

Szívem régi lángja;

Hogyha örök hitem,

Hogyha minden vágyam

Örökre elszállna

S annyi tépő kétség,

Siratott reménység

Fás közönnyé válna;

Na titkos órákon

Nem szállna szívemből,

Nem zengne ajkamon

Biztatón az ének -

Ne éljek én tovább,

Mit adhat már akkor

Énnekem az élet?!...


Ady Endre


Legbelül

ahol lakik a sóhaj

ahol nincs mosoly

a könnyek befelé folynak

hol némaság honol

ott kihunyt a Nap

legbelül érzed azt

hogy verve vagy

azt hogy fáj az élet

süket csend a társ

legbelülről hallod a nincs

nyöszörgő zaját


Demján Irén Írisz