2010. augusztus 28., szombat

Ha nélküled vagyok

Nézz rám, és lásd, mennyire éget

a tehetetlenség, ha nélküled vagyok,

gyötrődöm egyre nem tudván mi végett

cincálnak szét a millió bajok.


Nem látok, nézd, nélküled mily beteg,

könnyágyon remegő fénytelen szemem

csüggedő szívem végéért eped,

hát pusztuljon mintsem száműzött legyen!


Nézz rám és lásd, a csontmetsző hidegben

vérvirágot csókol ajkamra az est,

s míg lázasan vergődök hazug hitekben,

reszkető kezem csak Téged keres!



felidéztelek

Körbejártam a szobák

viaszba fúlt csendjét,

aztán hangod hallottam,

mögöttem zenéltek szavaid…

…de nem voltál ott.


Belém fúlt józan eszem

ahogy

futva kerestelek,

s közben

elhullajtottam

gyémántszín

lélekcserepeimet.


Sósan peregtek.


Majd megleltelek végre,

mikor összeroskadva,

behunyt szemmel

felidéztelek.


Moha


Maradék idő

Hogy miért szeretsz engem,

és miért találtál rám,

honnan indultál, és meddig maradsz,

napok, hetek, hónapok, évek…

nem nézek vissza, túl mély a távolság.

Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek,

hogy miért te, és miért én lettünk

a mindörökké mi,

a kéz a kézben szeretők,

az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők.


Tegnap még a versek hangja

harapott szelíden ajkunkba,

feledni akartuk az álmainkat karcoló

csókok véres ízét.

A kiejtett hazug szavak keresztként

vésődtek homlokunkra,

ínakat tépett, csontokat tört a hiány,

szemünk mögé, árkok mélyébe sírtuk

egykor volt önmagunkat.

Az alkony puhaságába nyúltál értem,

sóhajaink az egeken túlra,

egy elhajított kavicsálomba hullottak.

Maradék időnket tengerre fektették az Istenek,

széllel játszva, hullámokhoz simulva,

szótlan széttártuk kezeinket.

A fényt kerestük, kapaszkodót,

a kérdést és a választ,

egy némán zuhanó csillagot.


Ma a szerelem a falra rajzolja

árnyékunkat valóságként,

ahogy az est illatunkat szobánkba zárja,

résnyire nyíló ablakunkra lehelem neved,

sziluetted fénye táncol a szememben,

ujjaimmal játszok szádon,

megrajzollak a jövőnek

a ránk hajló horizontra vésem a hidat,

hozzád indulok…

Veled.


Életed újra és újra életemhez kanyarog,

csönded vagyok lelked szigetén,

szívedbe gömbölyödve zajongok,

ki és betakargatom átutazott álmaink.

Véred egyre hangosabban zubog,

szíved lüktetése világom öblében pihen,

árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted,

szétáradsz bennem estéből reggelre,

majd elcsendesülsz fáradtan

a szanaszét hagyott sóhajokban.

Álmunk szemünkre csukódik,

csattan az est guillotine hangja,

ma könnytelen feloldozás van,

ma alszanak az Istenek,

ma nincs bűnös,

ma nem lehet áldozat.


Holnapra levetkőzöm benned,

hogy könnyű legyen az újabb átutazás,

átölel minket ez az ismeretlen szédülés

testünkre indaként fonódik

az örökké tartó szárnyalás.

Pedig félünk… hisz tudjuk…

nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék,

de addig is tarts magadban,

mintha ki és belélegeznél.

Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám,

úgy ahogy kezem fogtad

az októberi szélben, és súgtad

az égi oltár elé térdepelve…

mindörökké veled holtodiglan-holtomiglan.

Csupasz vagyok, nézd …

szememben kattog az idő,

szívem, szerető burkod nélkül,

csak egy magányos dermedt vérfolyó…


…gyere, áradj velem…

... sodródjunk tovább időtlen világunkba…


Szilágyi Hajni


Úgy viszlek...

Nem vagy sehol, csak szívem mélyén érzem,

hogy lüktet a csend s a halkuló világ

úgy sóhajt érted mint kint az őszi erdőn

a levele után rezzenő faág.


Nem vagy sehol, csak konok némaságom

őriz, mint álmot, mint elvesztett csodát,

s mint nyarak tündöklő mosolyát az őszbe,

úgy viszlek magammal emlékként tovább.


Kormányos Sándor


Miért tétovázunk az idegenség és a szerelem félelmetes határán, ha szemünk rejtett fénye régóta lobog? Miért nem hiszed, ha kutató kezemet fogod, hogy sűrű útvesztők s örvények felett az idő kezdeten mar találkoztam ...Veled?


Szombati Gille Ottó



Jó volna szépen élni

Jó volna szépen élni, öröm tüzében égni

és fölrepülni szárnyán szép röptű szerelemnek, -

de mért vagyunk mi most, ó mért vagy vélem együtt

e kornak gyermeke?


Én elbúvok remegve, orcámat eltakartan,

én csak téged akarlak s csendes, merengő álmot, -

miért tolakszik hozzám mindenki más keserve

megtépni életem?


Csak ennyim volt: az élet, csak ezt adtam tenéked

s feléd hajolt zöld ágán egyetlen ifjúságom, -

miért múlik bitangul - mit néked tartogattam,

a szív nemes heve?


Miért vagyok tüzes seb, fájdalmak forró kútja

s ha már eltölt színültig keserve millióknak,

mért nem szökik magasba, a megvakult menyégre

véres betűket írni...


Jaj mért kell sírni, sírni?


Lányi Sarolta


nézd csak!


nézd csak!


látod ahogy aszott ereikkel

kopár fák szövik be az eget?

látod ahogy kicsorbult jajszavaikat

őrizgetik az öregek?


látod az összegyűrt fecni-reményeket

az idő hogy söpri szét?

látod ráfonódni testedre

a szenvedélyek igézetét?


nézd csak!


láss önmagad mögé

ahol elhagyott jövőd

árván maradva múlttá zsugorodik

lásd az emlék-pókhálókat szövőt


láss önmagad elé

ahol a holnapok és a jelen

kéreg-szorosan rád záródik

páncéllá válik, mint var a seben


nézd csak!

elsuhant napjaink édeskés nyálka-örömei

hogyan száradnak ki a valóság fényében


nézd csak!

a megszokás-ördöge hogy rabolja el az életet

a türelem-angyalának szelíd-mosolyú képében


nézd csak!

még nem késő lépned

és folytatnod az utazást

ha most indulsz

önmagadhoz visszatalálsz


Komáromi János


Hallgatom a reményt

Olyan hangosan dübörög bennem a remény! -

Nem lehet,

hogy más ne hallja meg!


Félek,

hogy elrejti előlem a többi hangot is

mit hallanom kellene az életbenmaradáshoz,


hogy egyszer csak messze szalad tőlem,

és talán soha többé nem jön

a közelembe sem...


Hogy hiába remény,

ha nem tudok játszani semmilyen hangszeren -

csak hallgatni szeretem...


P.Tóth Irén



Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.


Illés Endre