2010. július 31., szombat

Vers helyett...

 

Ma vers helyett csöndet faragok,
aranycselló húrjain zenélő magányt,
mely ingem alatt tüzelve borzong,
majd megpihen bőröm bársonyán.

Ma vers helyett csöndet faragok,
könnyeden szűzit, buján pazarlót,
s csábító árnyékában úgy maradok,
mint félálomban csókolt régi-régi csók.

Sikolt a csend

Néma szóimat záporozom

s már sikolt a csend...

a perc tollpárnájába

bújtatja arcát,

majd a megfájdult önsajnálat

egy végső lélegzetvétellel

elhantolja a tegnapba született önmagát.


Ma tán újjászültem a bennem

rekedt gyermeki éveket,

minden napon torját üli asztalunknál

a békés emlékezet,

s mikor hazaérkezik házigazda lelkem,

messzire űzi a hálátlan vendégsereget.


Nem varrom én bekecsét a múlt vacogásának

a tél hidege megfagyasztja majd

vezérét az értelmetlen lázongásnak,

csupán tenyeredet kértem,

jöjj, nyújtsd felém, Kedvesem,

s bocsásd meg, ha éget

belé helyezett szívem.

...


Moha


megfeszül

megfeszül

megpattanni készül a csend

a pillanat kivár még

torokban gyűlik a dobbanás

dörömböl a felszabadító fájdalom

energiát gyűjt a kiáltás

kitörni készül

a mindent elsöprő üvöltés


szent pillanat ez

sötétség az újjászületés előtt

csend szüli éppen a hangot

halál szüli épp az életet

a test a léleké lett

összezuhan a létező világ

egyetlen igazság van csupán

a fájdalom amit keresel és megtalál


csak vékony hártya feszül

sötétség és ragyogás között

a feltörő gyönyör diadalt arat

minden fájdalom fölött

a megtisztulás útja

csupa lüktetés

az öntudat tengerén

elmerülés és felszínre kerülés


tudni kell fékezni a feltörőt

visszatartani a kitörni akaró pillanatot

szenvedve várni a robbanást

megfeszülni kell

még...

még tovább

elpattan szinte az elviselhető

a lehetetlen határára közel


önmagad mélységeibe zuhansz

érzed az egész Világegyetemet

rajtad kívül nincs semmi

a Mindenség benned születik meg

minden létező fájdalom

minden energia

beléd olvad és eltűnik

az Univerzum minden démona


hirtelen megpattan a fegyelem-hártya

sikoly örvénye hullámzik elő

leszakad a sötétség máza

félelmeket repeszt szét a fény

benned van minden jó forrása

meggyötört testedből fakad az őserő

kitágul tudat és lélek

ujjong a lelked: Ismét élek!


Komáromi János


Leküzdeni a szerelmet, a vágyat... Újra hidegnek és ridegnek lenni... Nem érezni semmit, csak vegetálni... Erre vágyom megint! Vágyom a nem lét, a nem érzés, biztonságos, és sérthetetlen burkára! Nem kapni semmit, mert akkor adni sem kell! Nem várni semmit, nem félni a bizonytalanságtól, csak lenni, és elmélkedni sorsunk sivárságáról. Saját magunk okozta sebeinket nyalogatása, az önsajnálat biztos mélysége, ez az, ami eddig értelmet adott az életnek. Most? Most a nap be akar sütni az ablakon. Mit kell tenni? Elfutni? Maradni? Lehúzni a redőnyt, vagy egyenesen belenézni a vakító fénybe? De mi van, ha annyira elvakít a fény, hogy már magad körül semmit nem látsz?! Mi van, ha a fény erősebb, mint te?! Elvakít, megvakít, majd lemegy! Nem törődve azzal, hogy te még vágyod, hogy süssön, te még szeretnél melegedni a fényénél. Egy vigaszod van… Reggel talán újra ugyanazzal a melegséggel fog rád ragyogni. Ha nem? Remegő szívvel kémleled az eget. Várod, hogy mikor tűz már át a sötét fellegeken a nap. Míg nézed, arcodon könnyek gurulnak végig, mert érzed a nap gonosz játékát. Érzed, hogy azért sem fog sütni. De te szótlanul, sóvárgó lélekkel, csak az eget kémleled. Halkan rebeged könyörgésed… Szép lassan minden szelídséged, és önuralmad elvesztve, már toporzékol benned a dac. Fellököd a körülötted lévőket, és keresed a vissza-vezető utat. Újra vágysz a biztonságra, a csendre. Keresed a régi vágytalan, szürke életed. Hisz ott nincsenek színek. Nincs jó, és rossz, csak átlagos. De szemed az ablakon, és várod a napot…


Vaskó Ilona


Csend

Macskamód telepszik ölembe

a csend,

kanyarodik

könyököm alá, második

bögre illó kávé

kövér

tejszín felhői alatt

matat

a kanál,

csilingel a cserép falán,

miközben falánk elmém issza

betűfolyamod. Ha

megköthető

lenne a fürge lábú idő

én leláncolnám

és neked adnám…

Elkölthető garasra váltható

nyugtató

semmit vásárolnék a dalnak,

fakadjanak a szavak

múljon végre a kellemetlen

süket csendem!

De ez csak az én elmém

egyenetlen felén

szóközökbe szorult,

szavaimba borult

öngyilkos érzelmeim harca,

mert elakadtam.

Nyakonöntött

a sorok között

megbúvó múlt.

A kút

ahová oly felelőtlenül

dobáltam megkövült

leveleimbe sajtolt

szíved, sóhajod,

most visszacseng.

A csend

a sorok végén a pont

ráront

a feltörekvő könnyek

pezsdülő nedvek

nyakára,

s csak rágja

a megfeszülő kezek fölött

a fehér sorközök

közé képzelt vallomást.


Brada Ági


Úgy fáj már minden…

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

minden, mi általreszket szívemen,

legyen az ember, muzsika, vagy táj.

Úgy fáj már minden, minden idebenn.


De néha egy-egy halk szó simogat,

s rejtekúton a szívembe talál,

s álomba ringatja a kínokat,

elaltatja a múltat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

az ösvényt, a szívembe vezetőt.


Gyom és gaz benőtte az utakat,

ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

száraz kórók és keserű füvek,

minden, mi beteg szívemből kihajtott.

mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,


és szent a szív, mely küldi őt ezen,

s mely liliomok magvát hinti el

ott, hol különben csak bogáncs terem.


Áldott az óra és áldott a szél,

mely liliomok messze magvát hozza,

magot, melyből a békesség kikél.


Reményik Sándor


A csend íze

Hallgat a vers.

Nem szól hozzám se rím, se

dallam, ritmust is csak a

szívem ver halkan,

épp csak, hogy tudjam: élek.

Finom a csönd, íze van.

Mint a csöppenő dinnyének.

Ritka pillanat, mikor

a lélek szinte kézzel fogható,

kevés a betű és méltatlan a szó,

tán még az idő is megállt,

oly’ szokatlanul néma a világ.

Ma hallgat a vers.

Vár, mint táj a hajnal

hasadtára, mikor az ég

éjsötét vásznára vöröslő

csíkot húz a virradat.

Vár, mint vihar előtt a madarak

puha fészkük ölén,

vár mint harmatcsepp a Napot,

éj az esthajnalcsillagot,

betű a papírt, éjfél a holnapot.

Vár akár földben a mag,

álmok mélyén az elfojtott gondolat.

S mint borban a zamat,

a szó tán megérik az

elsuhanó idővel.


Sárhelyi Erika


Csend







Vágy voltam, mámoros, repkedő,

megöltél, azóta csend vagyok,

makacs hálót szövök köréd

és hiába szólsz, én hallgatok.


Majd végtelenné növök benned

és nem leszek többé oltalom,

bár hozzád bújok, átölellek,

de megöllek én is, jól tudom.


Kormányos Sándor


A csönd dala

Hallottad már csak egyszer,

ahogy a csönd szól?

Amikor sikolt, üvölt, jajgat,

húsodba tép és csak sír, sír...

Hallottad már a csöndet,

ahogy két kézzel simogat, s

lágy dalt dúdol neked,

és láttad már, ahogy bús szemeivel

néz rád kérlelőn, esengve?

Hallottad-e már bánat-dalát,

ahogy zokog ott bent, a szívben?...


Móricz Eszter