2010. június 26., szombat

Jusson eszedbe...

Ha valaha volt családod, és pénzed,

örömöd-szülte heves kacagásod,

volt esélyed élni gyönyöröktől égve,

ünnepelted egyre sorsba ájulásod,


majd kihűlő szóként odalett minden,

s már nem ragyognak rád aranyhajnalok,

csak múltad rémlik fel porló messzeségben

a lét lucskos fagyában minden tetszhalott


imádkozni tanulsz, könnyed sója éget

örökkön borongva siratod magad

jusson eszedbe, nagy tolvaj az élet

mindentől megfoszthat egy pillanat alatt.



…tudod, Kedves, az Élet olykor pontosan olyan, mint az ügyetlen tolvaj, folyvást ott ólálkodik körülöttünk, keresi az alkalmat, hogy gúnyos viccének elszenvedőjévé tegye a gyanútlan embert, és a legóvatlanabb pillanatban fosztja ki…de lásd ügyetlensége révén a csilingelő aranyérmék szavakká, az ütött-kopott tárcák pillantásokká, széthullott pillanatok egyetlen öleléssé olvadva mélyen bennünk hagyják forró viaszlenyomatukat…a ügyetlen tolvaj cselekedete visszájára fordul, az Életről kiderül, hogy nem csak elvesz, ad is önzetlenül, mikor észrevesszük és felismerjük álruhája alatt…a földbe dermedt hitek langyos páraként felszállnak, a tavasz-illatba bújtatott jószándékok körénk fonják karjukat…az ajkak imára formálják némaságukat, a mosolyok nyitott kalitkájukon át keresnek új orcákat, melyeken megpihenve lelkeink orvosává válnak…és olykor elég szívembe tetovált körvonalad érintése, hogy a tolvaj neve többé ne az Élet legyen…


Moha



Uram, én gyónni akarok!

Eljátszottam az életemet!

kockára tettem a jelent s a jövőt!

furcsa ember voltam, sírva kacagó,

az álmok álmait álmodó.


Előre csak hunyt szemmel mentem

merész hágókon mindig egyenesen,

ha megálltam, hívtak a ködös utak,

átléptem a szakadékokat.


Ha vágyakoztam a tilosba,

hol pogány idők bálvány szelleme jár,

beleütköztem régi sírhalmokba

és őszre fordult bennem a nyár.


Hátranéztem, mindig csak hátra!

Egy út felé, mely elmaradt mögöttem,

egy sír felé, mely kizöldült szívemben

es mindig visszaintegettem.


Mindent csak másokért áldoztam

a szívem csak útvesztőkbe vezetett

s bár sóvárgástól elkínzottan vártam

elűztem azt, aki szeretett.


Nekem mindenből egész kellett

a boldogságból sem volt elég a fél,

elepedtem az elérhetetlenért

s dacosan felszegtem fejemet.


Nem kellett soha a félöröm,

inkább páncélt vagy teljes gyászt viseltem,

drágán fizetett az ünnepnapokért

magát tékozló úri lelkem.


Nagy érzések lobogtak bennem,

ha akartam feszült minden idegem,

a nehézséget letiporni vágytam

konok szívóssággal, hidegen.


Tudtam, hogy romba dől majd minden,

ha nélküled építeni akarok,

hogy törvény, s parancs a Te akaratod

s elér majd kemény haragod.


Éreztem – és beteljesedett!

Pironkodó hajnalból fáradt este lett,

bölcső helyett csak álmokat ringatok,

bennük élek, és bennük meghalok.


Mindig csak a semmit ölelem,

vád és önostorozás minden énekem,

teher vagyok magamnak, teher a lét

Uram, Uram, meddig tart ez még?


Szememből kihalt az akarás,

a fenséges fájdalmak megkötöztek,

nem vonz az élet és nem vonz a halál,

magamhoz is idegen lettem.


Most itt vagyok a lábaidnál,

levághatod tőből aranyhajamat,

megvakíthatsz az örök fényességgel,

hogy tisztának lássam magamat.


Uram, én bánom, amit tettem

bánom, hogy rosszul szolgálatlak Téged,

szánom-bánom, hogy megöltem magamban

az örömöt és a szépet.


Vöröskői Olga


Venit summa dies...

Eljön mindenkinek a pillanat,

Mikor egészen egyedül marad,

Mikor mellette senki, semmi más

És nem segít se átok, sem sírás.


Az élet távol, a halál közel,

Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,

Mikor az ember az Írás szerint

Megméretik és megítéltetik.


Eltűnnek a boldog káprázatok,

Minden, mi az életnek színt adott.

Kialszik a remények csillaga

S a lélek van a pusztában maga.


Juhász Gyula


Tanulságok

Amikor véresre törve térdemet

Négykézlábon kell tanulnom újra járni

Akkor élem át igazán kiegyenesedett létemet

Ha megtanultam végre megköszönve fájni.


Ha úgy fáj hogy Ő többé már nincs,

Hogy a könny is bentszorul,

S csak rázkodó öklendezés

minden lélegzetvétel,

S csak nedves párnád éli át velem kínomat

Akkor tudom igazán milyen érték átölelni

Kivel megoszthatom mindennapjaimat.


Mikor a tegnapról maradt emlékeken merengve

Fogadkozni a holnapra érzem a vágyat

Akkor kell csendben rádöbbennem arra,

Mit felejtettem el megköszönni a mának.


Szabó Katalin


Tudod arra gondoltam, sokszor érez az ember ürességet magában, nem érzi, hogy hasznára lenne a világnak, hogy betöltse valamivel a hiányt, elkezd gyorsan cselekedni, a jóságra szoruló világgal jót tenni, és ha mindenét is odaadja, az üresség, a kielégítetlen semmi még akkor is ott marad benne, ha minden földi kincsét ajándékká tette, belül, ahol tátong az űr éhes szája, a jóllakottság érzése nem lesz soha, talán csak egy-két pillanatra, míg az ember teszi a jót önmagáért, saját kielégülésért, joggal lehet hálás a világ, de igazi, belső elégedettség akkor sincsen, marad a szegénység, és a kérdés, miért boldogít csak pillanatokra a jóság, miért zuhan az ember vissza a semmibe, miért nem tart tovább az öröme… talán, mert valódi kielégültséget csak a szeretet mindig felébredő, adni akaró vágya okozhat, akkor lehet az ember boldog tartósan, ha a jóságot újra, meg újra a szeretet indítja útjára.


.kaktusz


Négyszemközt

Tudod... Az élet így is, úgy is...

Ki ne mondd...!

Csak szép legyen az út,

és mind bolond,

aki előre kesereg

s azt várja, mikor jön a förgeteg...

mely végleg elsodor...

Most kimondom: temet.

Múlttá tesz minden küzdést, életet.

Megyünk... Megyünk a közös cél felé,

virágok, hantok, koszorúk közé...

Addig talán még lesz néhány tavasz

másnak... s nekünk is, majdnem az.

Ezer göröngyben

botlik meg a láb,

de a kék madár dalol valahol...

Te hallod még?


" - Tovább! Tovább!"

Remény? Hát persze:

Mindig van remény,

míg tart az út,

pedig végül mindenki odajut...

tudjuk, hogy nem számít hova

visz el a szentmihály-lova...

csak míg a saját lábunkon megyünk,

addig fontos: "hogyan?".

Botladozunk és vándorlunk tovább

egy kicsit sírva, kicsit boldogan...


Kamarás Klára


Hiszek hitetelnül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.


Szinte ömölnek tört szívemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.


Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjúság.


Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.


Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.


Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.


Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény hajszolt magam.


Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhítok

S mért áhítok? - ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.


Ady Endre


Ne ússz súlyokkal a nyakadon

- Mondja, mi bántja?

Valami nehéz dolog van a mellkasomon, alig bírok lélegezni. Nem tudom, miért van ez, bármit teszek, nem múlik el.

- És odabent?

Idebent? Egy fehér kőből kirakott hídon állok, alattam a mélykék tenger, ameddig a szem ellát. Kihajolok a hídról, hogy a víz mélyére nézhessek, de érzem, hogy az ezernyi ólomnehezék lehúzza a nyakam. Reggel ezekkel a súlyokkal kelek, este ezekkel fekszem le; egész nap vonszolom őket magam után, mégsem lesznek könnyebbek. Mindnek különböző formája van: az aggodalmak kicsik, szögletesek és éles a szélük; a problémák kerekek és tömörek; a felelősségek hosszúkásak és csilingelve koccannak össze, mikor leülök. A bűnök a legnehezebbek – fel sem tudom őket emelni, és sötét felületük a fényt sem veri vissza. És mind csak húzza a nyakam, a hátam is belegörbül, míg már alig bírom tartani magam és a híd korlátján átbukva magába nem fogad a habok kéksége. A csobbanásnak hangja sincs, ahogy a sok nehezék a víz alá ránt, és én csak kapálózok, próbálom felrúgni magam, csak egy falatka levegőt hadd kaphassak.

- És azután?

Többnyire megfulladok. A következő, amit felfogok, az az, hogy megint a hídon állok a mélységbe meredve. Mindannyiszor újra beleesek a vízbe és erő híján újból megfulladok, mintha nem is emlékeznék arra, mi történt legutóbb; majd újból feltámadok, és az egész kezdődik elölről. Talán ostobaság tőlem, de látni akarom a tenger alját.


Katona Júlia


2010. június 19., szombat

Vigyázz a szóra

Vigyázz a szóra,

mit ígérsz szerelmesen,

melytől sír a tollad,

amíg verset írsz,

mely túlcsordul belőled

egyre hevesebben,

szívedben nincs jajszó,

Te mégis egyre sírsz.


Vigyázz a szóra,

mely súlytalanul lebeg

és ugyanúgy múlik,

mint mi sosem volt,

mely mint fájó búcsú

könnyágyon remeg,

majd emléke sem marad,

hogy egykor ostromolt.


Vigyázz a szóra,

mit elhallgatsz előlem,

hisz maradék szemérmed

némasága ez,

mely görcsös gomolyba

hullámzik velődben

és belülről rágva,

mélyen megsebez.


Vigyázz a szóra,

mit kimondasz félénken,

könnyen eltévedhet,

mint anyátlan kisgyermek,

céltalanul bolyong,

és elárvult féltében

halk vágyába bújva

tán Téged sem ismer meg.


Vigyázz a szóra,

mit könnyedén elejtesz,

és mégis kong, mert üres,

akár a csengő érc,

mely hasztalan születik,

s mit hamar elfelejtesz,

de belém ontja mérgét

mielőtt ködbe vész.