2010. május 29., szombat

Memento mori

Íves kopjafád titkaidon kívül

kincseket őriz, nyári ókor- alkonyt,

borzongató szelet, mely kőtábládon kihűl,

múló éveket, mik rám nevetnek vakon,


s a feketeföld, mely örök álmod őrzi

jókedvű hajnalokat ölel magához,

szelíd emléked nimfa-vágyát űzi,

majd hozzáigazítja léptem dalához.


Életünk során mindannyiunk szembesülünk a mindent elsöprő kínnal, kiszakad belőlünk egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság - sűrű és nehéz vérzés kíséretében, azonban akkor ismerjük meg az igazi fájdalmat, amikor szeretteink nevét látjuk gránitkőbe vésve…nincs az a szó, mely megvigasztalhat minket, és nincs az a csönd mely szóra bírná a mélyünkben egyre terebélyesedő fájdalmat. Gyászunk súlyától mindennap meghalunk egy kicsit, és mindennappal, melyet nélkülük kell továbbélnünk kevesebbek leszünk, ám erőt kell vennünk magunkon, hogy legyünk akik a jelenben tartják soha el nem múló hangjuk visszhangját, lelkünkben tükröződő pillantásukat és ezáltal örökre szerethessük Őket, kezüket fogva álmunkban és ébredésben.



egyedül-csend

egyedül álltam ott a csenddel

ketten néztük a sok sárga csillagot

ahogy egyre halványodtak

és beleolvadtak a hajnali ég puha-fehér párnájába

kicsit megrázkódtam

ingem alá bújt be hideg-nyirkos karjaival a hajnali szél

szólni akartam

de a csendhez csak bolond beszél

így hát hallgattam tovább

… és fáztam


Komáromi János


Könnyek

Most újra összegyűjtöm a hajnal cseppjeit,

S ahelyett, hogy innék belőlük,

Üvegcsébe zárom bús hatalmukat,

Majd arcomra festem őket,

Hogy fehér gyöngyökként csússzanak állam szegletéig.

Így talán magam is elhiszem,

Hogy tudok még könnyeimmel küszködni

Magamra hagyott órákon,

S van, akiért e könnyek sírba szállanak.


Válóczy Szilvia


Táncdallam

Legalább annyira szeretnék meghalni,

mint amennyire nem,

ideköt szeretet, feladat s pár holmi,

ám feszül kötelem.


Feszülnek-pattognak kötelem rostjai

— vesztés ez vagy nyerés?

A végső szakítást melyik szál mondja ki?

Itt megtorpan az ész.


Az-e, mely túlsoknál-több bántást elviselt:

tékozló terhelést?

Vagy amely nem ismert kudarcot, csak sikert

s e rész Egészt emészt?


Annyira szeretnék feladni, feledni,

mint amennyire nem:

megköt még szeretet, feladat, ilyesmi,

ám feszül kötelem.


Fodor Ákos


Gyertya érted

Gyertya ég. Örökké. Érted.

Haldokló gyertyacsonk

füstje fest rólad képet.

Csak néznélek újra.

Mily végtelen birodalmat

leheltél az útra.

Rabságban voltál szabad,

mert féltél, hogy

elveszíted korlátaid.

Holt vákuumban

hulló falevélként

lebegnek szavaid.

Párnába mélyedő

téboly-agy

némán kérdez:

mondd, hol vagy?

Csak néznélek újra.

Csonttá öregült türelmem

sodor vissza a múltba.


Petra


A Halállal játszunk minden pillanatban. A Halál nem más, mint ha két ember egymástól távol, külön és függetlenül változik. S nem elég, hogy bármely pillanatban meghalhatnak egymás számára, még az ármány szépségétől is meg vannak fosztva. Az élet vizét nem tudja akárki megszerezni. Bár nem kell érte egy lépést sem tenni, mert bennünk van az, mindenkiben egy kevés. Aki megtalálja magában,már azt is tudja, hogyan kell használnia. S néha elég, ha az ember rájön egy gondolatra.


Szirmai Gábor


Ezer év

Még mindig a fülembe cseng az a régi

csend, akkor este, ott a járdaszélen,

honnét csak karnyújtásra volt a végtelen.

És mi –akkor este éppen- átöleltük

a csendet, mintha soha nem is akarnánk

elválni tőle. Elbúcsúzott a karnyújtás,

mielőtt még elérhetett volna bennünket.

S mi csak álltunk összefonódott

gondolatainkkal a csöndes járdaszélen…

Emlékszem… (pedig tegnap volt éppen

ezer éve.) S most, újra itt járva, itt a járda,

itt a csönd, a régi érzés is visszaköszön,

csak az idő szaladt végtelen karnyújtásra…


Káli László


elmúlásod

csókjaid illatod ölelésed

szép kezed finom részleteid

mosolyod hangod

egyedi bejegyzések

lelkem emlékkönyvében

az idő mint egyetlen tolvajom

könyörtelen mozdulattal tép ki belőlem

ha hagyod


Encs Ilona


Hideg van, fújom a körmöm. Hideg az egész világ, de ez nem igaz! Érzem, hogy gyertyám kis lángja szemrehányóan néz rám, és melegít. Kicsi ez a meleg, de most ebből élek. Lágy lobogása a szeretet el nem múló melegét sugározza, a viaszba öntött kegyeletet, a mindenszenteki esték meg nem született könnyeit, az emlékezés hétköznapi gyaloglását az ünnepek felé, a misegyertyákat, a bábosok gyertyáinak eljövendő hitét, a nyári búcsúk aranyporát, a sátrak szakadt vásznát, a hetykeség fiatal lángolását, a szűzi titkok vágyait – és annyi jóságot sugároz az a kis gyertyaláng, hogy azt se leírni, se érezni egyszerre nem is lehet. Ég a gyertya asztalomon, és emlékeztet, sírásokra, melyektől megdermedt a szívem, ma mégis melegem van tőlük, éjszakákra, amikor láz markolászta a torkom, és éjszakákra, amikor gyertyafény hívogatott valahova, ahol szerettek. Meleg, meleg, sok melegség van ebben a kis gyertyában. Az élet és a jövő melege.


Fekete István


Üzenet "odaátról"

Hát nem tudod, hogy folytatni kell ?

Én benned élek tovább !

Szemeden keresztül nézem,

Az élet minden szép csodáját.


Magadra nem hagytalak,

csak letelt időm itt e porvilágban,

testemből kilépve úszok fényárban,

de ittlétem emlékét rádbíztam.


Neked még tenned, élned kell tovább!

Őrizd együttlétünkből a szép csodát.

Én nem bánatot, Örömöt hagytam Rád !

Találd meg ! és lépj tovább !


Nekem ennyi volt.

Most új világban élek,

gondolataid között még

árnyalakként visszatérek.

s, hogy szerettelek azt jól tudod,

nem akarom látni

szomorú homlokod !


Nélkülem kell most már,

a Szépet megtalálni,

Életed !ÉLNI ! kell tovább,

nem döbbenten állni.

S mit együtt kezdtünk,

hittel végig kell csinálni.


Kováts Péter


Már és még...

Néha elvegyülök a szótlanok között,

de kezemmel már taszítom a ködöt,

amit szemem elé hordott a szél…

s a reggeli fénynél, jobban érzékelem,

hogy mi az, mi örökre fénytelen.

Néha hangosan kiáltok,

a sok összegyűrt átok,

mit arcomba köp a tegnap,

keresi , hogy hol van a szebb nap…

s jéghideg valójával összetöri az álmomat.

Néha álarchoz nyúlok, ahogy sokan,

hogy ostoroktól védjem meg magam,

mint rét végén nyíló apró kis virág,

amit a nyár foga lassan már lerág.,

olyan színtelenül haldokló vagyok,

de még egy kicsit kapaszkodok,

mielőtt –e létből végleg elmegyek,

éreznem kell, hogy milyen is lehet..

amikor valakinek a lelke őszintén szeret.


Ruder Jana


2010. május 22., szombat

Itt vagyok, Édes!

Úgy keresel, Édes, mint porba szánt igét

lelkedből kitépve ott lobog a láng,

míg lüktető csönded sajduló szívét

dédelgeti egyre a szemlesült magány.


Itt vagyok, Kedves, sírva nevetek,

ha szerelmes szót sugdos puha ajkad,

s amikor csírázik az édes képzelet

megtöretett fényed csorog végig rajta.


Te tovább keresel, kutatsz szüntelen,

mint hontalan árvák anyjuk kebelét,

de ajkad sem szót, se csókot nem üzen

csak friss vízzel hűsíted vágyad tenyerét.


Itt vagyok, Édes, a világ tetején,

hol kettőnkre ragyognak az aranyhajnalok,

hol álmaink kísértik az idő szellemét,

s ha lehunyom szemem, a tied vagyok.