2010. április 24., szombat

Úgy követlek, Édes...


Úgy követlek, Édes, az idő homályán

reszketve, várva, hogy keblemre omolj

akár egy árnyék, csúszva-mászva, árván,

akarva, vágyva, hogy ajkamhoz hajolj.


Úgy követlek, Édes, halkan, szótalanul

tudva, hogy a kettőnk egysége már örök,

ha megállsz, melléd állva, mozdulatlanul

várom, hogy hidd, csöndünk összeköt.


Félek!

Rettegve ráz a sikoly

mélybe némítva odabent,

hogy többé nem engem szeretsz már

és soha többé nem érzi bőröm

lágyan hullámzó öled,

hogy a zölden kígyózó

buja pillantás, soha többé

nem szór rám bódító varázst,

hogy szerelmünk otthonában

nem táncol fényt a falon

romantikába mártott

viasztestű gyertyaláng...


Moha

Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.

Rendre megcáfoltuk a messzeséget.

Nem távolít-közelít értelem:

egyetlen helyben hunynak ki a fények.


Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.

Létünk végtelen meghasonulást hoz,

mert a Teremtésben nem volt elég

méltóság egy fenséges pusztuláshoz.


Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,

ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!

Minden áltatás csak arra való,

hogy odázza a tehetetlenséget.


Odázzuk még? Ha nincs más értelem,

haljunk meg részletekben, kedvesem!


Gál Éva Emese

A harmadik emeletre

Szobám: a harmadik emelet

S aki szeret,

Gondolja meg, mert hosszú az út,

Mert rossz, hazug,

Aki tagad.


Drágám, te ne erőltesd magad:

Az áldozat

Sokkal több, mint három emelet

S hogyha veled

Találkozom:


Én az egész valómat hozom

S nem átkozom,

Aki csupán félig jön ide,

Mert nincs hite:

Ne jöjj ide.


Ady Endre

Vallomás

Hiányzol az ágynak hűvöséből,

Érző kezed kezem melegéből.

Előhívlak szívem rejtekéből,

Álmodom egy puha érintésről.

Álmodom a szádnak izzó csókját,

Vágy a vágynak megveti nászágyát.

Képzelet az égre festi álmát,

Hallgatnám a szíved dobbanását.

Hallgatnám a sóhajt, ahogy ébred,

Szeretnélek, úgy, ahogyan kéred.

Testemben a vágynak tüze éled,

Hiányzol, és tudom:

Te is érzed.


Sárhelyi Erika

Utánad


...hogy van-e élet utánad?

Nincs.

Oda minden levegőm.

Sodródok kábultan,

konok lábak elé omlok

remegőn.

Elsírtam minden utolsó

könnyem,

felfaltam összes szeretőm.

Lelkedbe kapaszkodva,

de nem remélek.

Nélküled holtan élek.


Serfőző Attila

Csak téged szeretlek

Mert csak a te ajkad ont forrásvizet

Szomjas számra. Csak a te csókod

Gyógyíthat be üresen fájó hegeket.

A te érintésed gyújt lángra kiszáradt

Pusztákat, szárasságtól izzó tereket.


Mert csak a te lelked ölelhet körbe

Engem esténként. Csak a te szíved

Dobban értem hangosan dübörögve

A te hangod szólíthat minden hajnal,

Reggel, délben, este örökkön-örökre.


Vaskó Ilona

Legyél Te

Legyél te sóhaj…

S én vigasz…!

Vagy görcsbe rándult… torz grimasz!

Hogy én lehessek majd a kéz,

Ki érintésével becéz…


Legyél te mosoly,

Én a könny…!

S ha jönne öngyilkos közöny,

Keress a szívemben helyet!

Ne hagyd,… hogy elveszítselek!


Legyél te gyertya…

Én a tűz…!

Kit olthatatlan vágya űz…

Két végén égő… szörnyű… tánc…

- Kegyetlen… gyönyörű románc…


Gámentzy Eduárd

Eszembe jutsz néha

Eszembe jutsz néha alkonyatkor,

ha szívembe béke s könny remeg,

odasimul hozzád a lelkem

felejti, hogy megkínoztad egyszer.


Eszembe jutsz rügyfakasztó csendben,

elhaló sóhajjal várlak én,

búsan nézem a messzeséget,

és megkérdezem, hogy szeretsz-e még?


Eszembe jutsz derengő hajnalon,

ködös szemekkel súgom neved,

minden bűnödet megbocsájtom,

csak újra ragyogjon rám a szemed!


Vöröskői Olga

Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt másoknak és a boldogságnak?! Mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz, és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.

Tihanyi Márk

Ha tudnák...

Ha tudnák a csillagok,

mi fáj nekem,

lehullanának e boldogok

s együtt sírnának velem.


Ha tudnák a parti fák,

mint szenvedek,

fejüket lehajtva susognák

velem együtt a neved.


Ha tudnád, hogy várlak én

vak éjeken,

szemed, e csalóka, büszke fény

talán ragyogna nekem.


Csáki Anna

Gondolat



Menekülő vágyaid közt

immár mit se várva

lézengek, mint szélbe súgott

szavak néma árnya.


Egy elhessentett gondolat

kering, hull nyomodra,

földet ér, de vágyakozva

néz a csillagokra...


Kormányos Sándor

Nem, én nem hiszem, hogy valamitől is rettegnék, azt se, hogy különleges lennék, de egyvalakinek igenis az vagyok, tudom, hogy az vagyok, de csak abból a páholyból, ahonnan ő néz rám, onnan vagyok az, s hogy Neki, hát magamnak is az vagyok, mert azt tükrözi vissza a szeme, hogy Neki különleges vagyok az megváltoztathatatlan, mert a páholy ő maga, és számomra is ő a legkülönlegesebb a világon, mert én vagyok az a páholy, ahonnan ő a legkülönlegesebb, és ezért nem félek, mert se számomra, se az ő számára sincs több ilyen szempár, nem én lettem más, csak rátaláltam, attól lett minden más, és jó benne megfürödni, és már az se számít, ha más másnak lát, mert az egy sokkal több a soknál.

.kaktusz

Mikor már nem bírom

Az esti fény lelkembe mélyen lát

magányos szobámba - ablakomon át

hagyom, s titkon - merengek életemen.

A polcokon könyvek, a falon képek

az emlékekből - az óra egyre ketyeg.

Csendesen így éldegélek.


Szemeimből könnyek peregnek

Újra csak rád emlékezem,

Ne tudja meg soha senki sem,

hogy mi lakik szívem mélyén idelenn

és mennyire fájsz, sajogsz nekem.


Haragszol rám - jól tudom,

pedig tiéd minden gondolatom.

Épül bennem vágyó szeretetem

Velem vagy minden éjjelemen

Mikor már nem bírom a gyötrelmeket,

Elsírom összes fájdalmam neked.


Szabóné Fazekas Margit

2010. április 17., szombat

...és én még mindig

Már harmatot sír a zöldülő mező,

a szél ujjongva száll a vén ligeten át,

s én csak nézem búsan, könnyezőn,

hogy rügybe feszülnek kinn a karcsú fák.


Hisz minden nyíló gyönyörű virágban

pírral veti ingét az érted izzó vágy,

lázadó hitem árnyékvilágában,

a felébredt tavasz simogatóan lágy.


Sűrül az est, és minden földi szépet

félig hunyt szemmel, neked álmodom,

április van, hallod, hogy zúg élet?

...és én még mindig a telet kárhozom!


Ha nem lellek többé...



szerelmed-kereső mezők végeláthatatlan rónáin járok,

félelmem zsibbasztó fagyvidékén felszegem szívem,

még újra meg nem lelem tarka koboldfényű jelét

a végeláthatatlan misztikus erdőnek,

melyben csupán egyszer nyílik a bizonyosság

vérvörösharmatot ölelő virága,

mely a hold ezüstcsókos párájában

láttatja szenvedélyességben tükröződő arcát,

és ahol a lecsurranó képzelet csukott szemei

egymásba simuló lelkeinket agyagmását formázzák...


és ha nem lellek többé,

az erdei utak csapásai mentén egy-egy nárciszt könnyezek

egy bennem soha el nem haló szerelemért...


Moha