2010. március 27., szombat

Ma sírtam…

Ma sírtam…s fellobbant a perc,

égett, akár a lánghalál,

és éreztem, ahogyan átölelsz,

lebegted jövőnk fátyolát

két térdre hullva mondod, hogy szeretsz

hogy nagyon szeretsz…


Ma sírtam…hol van az a boldog,

a pillanat, mely mámor ködbe fúlt

hol van, ki száját igazítja csókhoz,

és hol van az a csodás múlt,

és hol vagy Te, ki vágyam ontod

vad vágyam ontod…


Ma sírtam…hiún, egyedül,

hallgattam szívem panaszos szavát,

és éreztem, hogy teljesen kihűl

az egykor forró, sejtelmes varázs,

könny-tenger árjába merül

teljesen elmerül…


Ma sírtam…Érted, magamért

s bár jól tudom már,

hogy kár…kár a könnyekért,

mert amint véget ért a rideg február

egykori szerelmünk is véget ért,

szomorú véget ért...


...könyörgöm Egyetlenem, ne engedj el, ha ránk tör a hétfő gyilkos hajnal képe, karodba fonódva, mélyen öledbe bújva, menedéket keresve szemed védelmében ragaszkodom majd hozzád...ha úgy jó, nem is lélegzem, apró helyen összehúzva magam, jó leszek...jó leszek örökre, csak ne hagyd, hogy elmenjek, mert a szívem már most szétfeszülve sikítja nevedet...utam szegélye, távolodva tőled, csupán vörösen örvénylő, elhulló vérem képeként követ majd engem...feléig sem jutok az országút hatalmasságának, és élettelenül zuhannék önmagam fájdalmába, követelném védő ölelésed fonatát, háborgásom csillapíthatatlanul zuhanna Rád, de inkább nem is mondom, hiszen ígértem, jó leszek, csak maradhassak örökre melletted...igen, valóságos angyal leszek, nem olyan amilyennek látni vélsz, hanem igaz jóság, egy jajszó nélkül, csak boldogságot hozó... én mindenem odadobnám koncként a világnak, de semmim nincs, hogy legyen, ami zálogként kiválthat; mindenki hagyjon...csak felejtsék el létem, szűnjön meg korábbi életem végleg...visszatépő béklyó-érzetek, csuklómat véresre surló bilincsek szakadjatok le!...Kedves, kellesz, örökkön-örökre...csak Te...had maradjak mindhalálig Veled, kérlek...mert annyira szeretlek, mint senkit soha ebben az életben...

Moha

Ha szeretsz

Ha szeretsz, én szeretem magamat.

Csillagként hadd forogjak előtted,

a csillagot ne szakítsd le,

elvérzik iszonyú sebétől az ég.

Ne állíts a szemed elé, hogy nézzem

könny-kaparta, duzzadt arcomat.

Kigyulladnak újra a gyerekkori

lámpák, fény-ostorukkal az alvó

hátán végigszántanak.

Ha felnőtt vagyok, hadd szökjek

előled, letakarom a fürkésző

tükröt, ne lásson. Ha visszajövök mégis,

ha nyirkos kezemmel arcomat eltakarva,

ne kelljen a küszöbön kuporogva várnom,

hogy fölém magasodj és bekötözz,

s ha eleget vártam, ha gyűlölve

magamat eléggé, szánalmad elnyerem,

hogy öledbe engedj és eltaszítsalak.


Takács Zsuzsa

Szakíts, feledj!

Ha van lelked a szakításhoz,

Ha van erőd a feledéshez:

Szakíts, feledj!...

Úgy sem volt az szerelmi mámor,

Csak egy szeszély, mit szít a távol.

- Isten veled!...


Bolondság volt ez is, mint minden.

Silányság volt ez is, mint minden,

Álom csupán...

S én, aki mindent elvesztettem,

Hogy' rohantam e lehetetlen

Álom után!...


Befejeztük kis regényünket,

Bevégeztem már minden álmom:

- Isten veled!...

Hogy ki vagyok, tudod Te, édes,

S ha van erőd a feledéshez,

Szakíts, feledj!...


Ady Endre

Mondd milyen az?

Mondd, kire gondolsz, ha betakargat este,

az éji félhomály ezüstszínű leple? Mondd,

milyen az, ha kihűlt ágyad magány öleli,

s könnyeid a szív tükrét homállyal belepi?

Mondd, miért van, hogy az érzést a józan ész

más irányba viszi, s a kiszabadult vágyat,

egy erős tartópillér- csak frázisnak hiszi?

Mondd, mikor ajkadra simul az elnémuló csend,

s a kétség éjfekete árnya szótlanságba rejt,

akkor hová illan az égbeemelő, csodás pillanat,

melynek varázsától a megdobbanó szív húrja

egyszer elszakad?


Kun Magdolna



Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál.

Radnóti Miklós

Lám elmúltál...

Lám elmúltál belőlem kedves

kihunyt a láng

csak parazsa fénylik még

az esti órák ködös csendjén át,

s markol a bú hajamba.


Magam vagyok. Szétfoszlott ábrándok

alkotják jelenem csupasz vázát

lehullt a kar, mely ölelni vágyott

s az illanó remény villantja hátát.


Zúg a csend betöltve testem rejtett zugait

s a végtelen idő pontos szigorral

árasztja felém gyorshalálú pillanatait.


Szerelem! Izzó, máglyafényű, drága álom

van-e út feléd?

Van híd lélek és lélek között

mit nem robbant szét gyilkos szeszély?


A kérdő szavak a fal csendjébe fagynak

könnycseppek rezzennek a légben

sír a magány.


Drobni Erzsébet

Áldjon meg az Isten…


Áldjon meg az Isten, hogyha nem szeretsz is,

Hogyha már az enyém soha nem lehetsz is.

Minden szál virágért,

Amit nekem adtál, ezer annyit adjon.

Lábaid nyomán is gyöngyvirág fakadjon!


Áldja meg, áldja meg a hajad minden szálát,

Mást szerető szíved, minden dobbanását;

Tegyen oly boldoggá

Amilyen én voltam, -egy-egy pillanatban,

Mikor a kezedet néha megfoghattam!


Az örök bíró is majd a másvilágon,

Teneked még az is, ott is megbocsásson…

Büntetésre valót

A jó Isten úgyis mit találna már ott:

-Hogyha az én szívem egyszer megbocsátott?


Szabolcska Mihály

Valami elromlott…

Tudni akartam ki is vagy valójában

angyali arc, álmok hálójában

szőtt gondolatok furcsa keverék

nyikorogta szemtelen kép,

reméltem létező vagy világom

valamely álom-ébrenlét határon

testesülő végzete…

Lassuló lélegzetem

ringat mesék csodái közé - feledni.

Szavaid közé süllyedek fürödni

hátamra térdeplő fájdalom béklyóz

marasztaló varázsigéi csitított

kiáltásom verik vissza…

Maradnék, hallani ahogy sóhaj

szakad fel kiszáradt ajkaid közül

homályosult képzelet űz

felülmúlni minden éber gondolatot.

Válaszokat vártam, lerótt

kegyelet mögött rejtőző illetődött

visszanyelt mondatokat. Igeidőkön

felülemelkedett párszavas mondat

elég lett volna

elaltatni féltékeny csírából

szökő vágyaim kanyargó

indáit. Valami elromlott.

Redőnyök párhuzamosai mögül

kitekint a sötét, a nyári nap elül

a cseresznyefa lombjában -

szótlanul olvasom utolsó soraid.

Kapkodás, elvakult düh a szó mind

hiába kérlel

hiába térdepel

józanságom tenyered alól…

Hát üss… megvárlak, álmomban… valahol.


Brada Ági


Búcsú

Ne szánakozz rajtam, ha keserű is

távozásod - mily szép az emlék,

mit bennem felejtesz

s a fájdalom, mivel visszagondolok reád

mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.


S látlak majd, ahogy mellém ülsz

s úgy csüngnek lábaid alá,

mintha patakban fürösztenéd őket

s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után,

mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.


Lám, el se mégy te, csak énekké válsz:

lombosodó ének árnyában fekszem én -

s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál

örökös nyilára kifakad neved.


Zelk Zoltán

Könnyű könny

Most könnyű már nekem

olvasni arcodon

szerelmetek sivár történetét:

a holdas áhítatot követő

örömfogyatkozást,

mikor ízetlenül eszitek egymást

és csont vacog elő a hús mögül

és beletöreti a fogatok.

Kiszámítható kínotok unalmas

a szemlélőnek.

Az volt iszonyú,

amíg azt hittem, hogy boldog leszel.


Keresztes Ágnes

Szent meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sőt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetőek. A testük igen, ők nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetőségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erő, nem a hibátlanság. Minden olyan jelenségtől, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illúzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt. Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva.

Biegelbauer Pál

Megbánás

Május van, hull a virágok hava,

Pillámat tűnő sajtelem vérzi,

Illatos dalok, termő mosolyok

Üdve koronáz

A bánat csak a lelkemet tépi.


Neveddel altat s költöget a vágy,

A könnyem fátyolos csöndben érik,

Hívogat az öröm fecskefészke,

Ostoroz a láz,

Szívem másodvirágzását éli.


Szerelmünknek csóktalan emléke

Lelkembe szórja hideg sugarát,

Utánad nézek, hosszan, melegen

S fennhangon zengem

A megbánás engesztelő dalát.



Vöröskői Olga

Még mindig

Már többé nem találkozunk;

még vissza-visszatérek

hozzád gondolatban -


bár mások előtt rólad nem beszélek:

ott élsz minden kimondott szavamban.

Bennem élsz mert feloldódtál

dacos testem idegszövetében,

és minden percben újra perbe foglak

és minden percben visszahódít énem.


Próbáltalak már másban felfedezni

- van úgy hogy néha csal a szem -

nem élhetsz másban,


sehol senki

nem tud

meghamisítani nekem.


Kereslek mégis minden nőben,

kutatlak térben és időben

reménytelenül

s mégis lankadatlan.


Lackner László