2010. február 28., vasárnap

Csak én idézem vissza...

Olyan magányosan virraszt ma a Hold,

mint egy égi hírnök fejedelmi fényben,

hallgatja mint susog a ligetben a lomb

majd tovább viszi titkát az elapadó éjben.


Olyan sejtelmes, szent mirtuszág borít

száz titoktól terhes vergődő világot

csak én idézem vissza a tavasz tüzeit

Rólad ábrándozva, Te Drága, Imádott!


...ha hallom

Tenyered ma oly forrón lükteti hevét

könnyeid marták jelüket belé az imént

s elgurultak lásd a padló résein át

lefelé, hová minden menekülőt hajt a vágy…


Felébredni vágyom, rád kiáltok, szólj hát!

Meséld tovább regénk, mit ígért sok ábránd?

Gyémánttá csiszolódik lásd zafír pillantásod

elfolynak a drágakövek, s fájdalmad rázárod…


Megriaszt egy árnyék, átosont s még itt jár

érzem minden napban mézes arzénszagát,

bőröd óvó rejteke majd felissza a mérget

rám simuló barkaágként vigyázod az éjem…


Igaz volt vagy álom? s a tükör csak nevet,

párabölcső szülte cseppek képpé rendeződnek,

ott látom a mosolyt, az első perc örökét

és zamat-ízű éjeink szerelmes gyönyörét…


Átkarolja az est égszín szeretőjét

homlokára csókolja csillagarcok fényét,

s remegő szívvel szakad sóhajom,

ha hallom érkező lépteid a hálószoba padlón…

Moha

A könnyűség

Mennyire könnyű egymásról mesélni

az ezeregy levelű fa alatt

vivő ösvényen, amiről letérni

gyengénél is gyengébb az akarat;


mennyire könnyű, elviselhetetlen,

egymásban élni, mint erdőn a köd,

ahogy az ágakon előre lebben

és megpihen az odvas fák között,


oly egyszerű a húsz utáni áram

zsúfolt vizében egymást érteni,

és tudni pontosan: a 'rádtaláltam'

ezeregy száraz jelentése mi;


tudni miért, mi űz el, mi marasztal,

az ég alatt alig néhány arasszal.


László Noémi

Ne hagyd

Ébredj kedvesem

a hajnal már széttáncolta álmaink

a sápadt sivatagi szél megérintette arcodat....


Ébredj kedvesem

letörlöm szemedről a holdfény utolsó cseppjeit

mely elűzte az esőverte, ázott vágyakat


Ébredj kedvesem

cseréljük ki ajándékainkat

és hagyd, hogy szeresselek még utoljára


( talpam a Holdfény úton....)


Oszd meg a takaród

több vagyok, látod, mint hús

amikor engeded testemből az aranyat


( a felszínen lebegsz....)


Nézz rám

arcomat szürkére festette a hideg hajnali fény

és a „sohasem hazaérni” kínja lebeg az ajtó felett


Nézz rám

szememből hiányoznak a katarzis színei

már nem merem érezni a lényeget


Nézz rám

ne hagyd, hogy gyűlöljem magam

amiért nem tudok azzá lenni, akire vársz....


( már nem tudok ennél jobb lenni....)


Wéber Ferenc

Szomjas vagyok

Kívántam a tavaszt.

Hittem, hogy a fény szélén

felejtetett lázam

enyhül ha múlik a sötét,

számon időző szemed oltja szomjam


Aztán érkezett az új hír

másé vagy

a tartalom a régi

önkéntes rabságban

gyűrt varázs – lebegni


álom szélén,

ébren vigyázni halk sóhajt

meggondolatlan kérés

ahogy elnagyolt randevúban

kavarog a tejszínhabos kávé…


ócska kellékek megbeszélt szerelemhez

kiterített kártyák fölött

fájdalomhoz görnyedt

testem jósol jövőt

neked…


Akartalak.

Önzőn, hitetlenül

csak magamnak

és nem vettem észre, hogy belül

ajkadnak

szó ellen szitok feszül


és a felelőtlen játékok!

A hiába írt fejben maradt levelek

minden felejtésre pazarolt

elharapott csendesítő perc

mögött elhagyott énem kuporog…


pedig igazán csak szomjas vagyok.


Brada Ági


Tudod arra gondoltam, mennyire fontos nekünk, embereknek, a szeretet. Talán nem is csak mi, hanem minden, és mindenki, aki él a világban arra vágyik, hogy szeresse valaki, hogy ő legyen valakinek a szemefénye, hogy valaki őszintén, szíve mélyéről mondja neki, szeretlek Téged. Erről szól az életünk, legyen valaki, aki minket szeret. Éhezünk, szomjazunk, megfagyunk, ha szeretet nem kapunk. Olyan a szeretet, (amit kapunk), mint a napsugár, mint egy gyönyörűséges vadvirág, vagy, mint a legfinomabb kínai selyem. Olyan, mint a Napnak a melegítő sugara, amit állandóan küldenie kell felénk ahhoz, hogy érezzük, létezik. Tudjuk, hogy van, de a melegséghez az kevés. Vagy, mint a liliom, amelyik akkor is létezik, ha nem látjuk, ha nem érezzük illatát, de mert távol van, mert sok-sok fal választ el tőle, nem érezzük, nem látjuk, mindig gyönyörű színét. Ha érezni akarnánk, azt, ami rajtunk kívül létezik, akkor éjt nappallá téve kéne sütnie a Napnak, a virágnak nem szabadna hervadnia. Talán, ha a Nap melegét, a virág szépségét, a selyem puhaságát, a szeretet csodáját magunkban hordhatnánk, akkor megőrizni tudnánk, akkor soha nem fáznánk, a szépben nem szűkölnénk, és a csodában is hinnénk. Soha nem kellene félnünk, egyszer vége lesz, hogy valaki elveheti tőlünk. Mert a mienk, magunkba hordozzuk, nem választ el tőle a távolság, az éjszaka, és a bizalmatlanság.

.kaktusz

Ma éjjel...

Ma éjjel kitárta ablakát egy álom:

keringve szálldogált a sötét égen át,

majd megpihent a vágyak csöndes rejtekében,

s ölébe vette lágyan szívem zsarnokát.


Bennem még bőszen dúlt a múlt vad haragja:

- mint törvénynek be nem tartott akaratja -

romboltam hitet, szerelmet, Sorsot tagadva

- láncra verve vártam a béke hű szavát.


Ma éjjel ráhullott lelkemre egy álom,

elcsendesítve dühös dacom vad szelét;

(régóta tart már, hogy a magány útját járom,

s hagyom, hogy életem a bánat tépje szét)


Ma ölében ringatott egy édes álom,

s kérdő sóhajomra hajlott egy felelet:

„Könnyekbe bújva ne várj soha kacagásra!

Ölelni Fényt csak szabad lélekkel lehet.”


Arany-Tóth Katalin

mindig ugyanaz

azt hiszem észrevétlenül

szűrtelek ki a napok

egyhangúságából, lassan

mint a finoman pergő

tealevelet szokás.

azóta megint szűkül a tér

és elfeledett ujjnyomatokat keresek

az asztalon hagyott képeken.


vajon ezentúl mindig így lesz?

ennyire önzőn és egyedül?


és ha minden döntésem kárhozat volt

ami mélyen a valóság mögött

arcodról arcomra vetítette

az idill torz kuszaságát,

akkor is megérte.


mert azon az egy napon

csak engem szerettél.


Csurai Zsófi




Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna.

Móra Ferenc


Szédelgő szirmok...

Szerettem volna inni még kicsit

tiszta szavaid éltető cseppjeit.

Lágy harmatom voltál, de magához int

Téged mennybéli távolság megint.


Hiába ébred minden nap a Nap,

hervadó fejem a földfelé mutat,

szomorú száradás húzza szelíden,

lágy szellővel is a halál üzen.


Ha Te elmégy, én is elmegyek,

szárától elhaló vadvirág leszek.

Szélnek eresztem törtfehér álmaim´,

szédelgő szirmok lepkeszárnyain.


Mecsek Zsuzsa

Megszólítlak

Megszólítlak némán minden éjszaka.

Vigyázva, meg ne zavarjam álmodat,

és érzem, válaszolsz, szólítlak újra.

Jó így, és megtagadom a józan észt:

a tudás felett ítél a vágy, merész,

amit tagad a tudás, a léleké

a döntés: kapcsolatok az éteren

át, és bár árnyat vet a kétkedés, remélt

derűs álmom elé; a kóbor reményt

elűzni késztet így, és elfogadni

az ébrenlétben, már rám szabott valót,

hozzád enged a kegyes éjszaka, és

emlékeddel álomba fogad a csönd.


Szeitz János

Mindenütt te...

téged énekel

a szél nekem,

rólad álmodik

bennem a végtelen


neszek kerülgetnek,

de hangod lesz

lelkem gyógyító

bársonyflastroma,

mikor készül eltűnni

a megfáradt éjszaka


veled kezdődik

a pirkadat,

szemed kékje

oszlatja az árnyakat


...vártalak...


Dreaming58

Lelkedbe véstem magam

Lelkedbe véstem magam,

szöges cipővel taposva utam,

tenném ma lábujjhegyen,

csendben, óvatosan,

de hallgatásod csöndje

fájó-megalázón

térdre

kényszerít.


Pálinkás Imre