2010. január 30., szombat

Azt követve érzi…

Oly görbék néha pályái az égnek,

a hit elpárolog, a tudat szertehull,

de otthont ad a föld valamennyi népnek,

ha nem is mindegyik beszél magyarul,

de mindegyik hisz az örök igazságban,

Kelemenként építi békessége falát,

és Istentől való akaratában

erkölcsös léleknek vallja önmagát.


Minden nemzedék viszi a keresztjét

mindegyik várta csöndben már a végét,

árulták mindegyiket harminc ezüstért,

mégsem pusztult ki, ahogy mások kérték,

és tovább tud hinni a csodák erejében,

mert lelkére mért szép ruha gyanánt,

örömét találja gyermeke szívében

és azt követve érzi, ím hazatalált.


…tudod, Kedves, néha úgy érzem az anyanyelvemmel oly áldást kaptam, amelyet talán fel sem fogtam még egészen, ne vádolj elfogultsággal, kérlek, de a magyar nyelv olyan szóképek bölcsője, amelyben soha nem látott, csupán megálmodott gondolatok öltenek testet…oly hangzással szólhatok Hozzád, félő szerelmes vallomásaimat olyan színbe öltöztetem, amilyenben éppen érzésem született…ha elrabol a rettegés, mély hangok erdejébe taszít, sötétlő alakokat ölt minden gondolat és összecsendülésük dallama csupán áhított, légbeszállt vágy marad…s mikoron meg kívánlak érinteni nemzetem dallamos kifejezéscsokrával, szárnyra kél bennem minden kimondatlan vágy, és pironkodás nélkül búvik elő az éltető metafora, a hétköznapi értelemtől elrugaszkodó, ám mégis varázsos hasonlat…a szavak megsegítenek, ha előtted szemlesütve, félve megállok és többet akarnék mondani, mint pusztán a szerelem szavát…mert alakodat simítva szinte látomássá válik előttem a sok szebbnél szebb gondolat, szemeidről élet-szín gyöngy gurul lábam elé, mosolyoddal tömlöcébe zárod a kétkedő gondolatokat…és talán a legszebb mindebben nem is saját vágyképeim magyarságba zárása, hanem a lélek másik oldalának hasonló kivirágzása, mikor ugyanezen gondolat szökken szárba mélyed ősi zugában…csokrában szálai vagyunk pár magyar szavú képnek…

Moha

Csillag-üzenet

Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt

testemet, s félretéve könyvet és papírt

ébenvirrasztó lámpámat eloltom.

S szobám, mint durván meglékelt hajó

elmerül egy pillanat alatt, egyetlen

mozdulat letörli a némán álldogáló

bútorokat. De mint gyors varázslat:

az elmerült világ helyébe derengő

ablakot vetít láthatatlan falamra

a másik pillanat. Mint filmen nappalt

az éj - úgy váltja sebesen a világ

káprázó képeit - meglátom a sápadt

gyöngyszínű eget, ablakkeretben

egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,

barna fák árnyékát látom az égen

felmerülni és álombasüppedt háztetőket

Egy cseppnyi csillagot is látok!

óh szép kis csillagom! köszönöm

hogy nehéz magányomban megtaláltál!

hogy tiszta szemeddel szorongó

szemembe néztél s hunyorgó égi

fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám

Istennek bezárt országa felől.


Török Sophie

Észak és Dél

Jaj, jaj, öl a fény és a szó

Valamikor csak Délen járok.

Könnyű a fény, sekély a szó:

Közöttünk egy rettenetes

Mély, ásító, hűvös, vak árok.


Én északi ember vagyok,

Aki útját zord gonddal rója,

Akinek pokol a beszéd,

Aki süket halált akar,

Nehéz nyelvű és rest a szóra.


A Dél vén, csacska népű táj,

Illanva jön, gyorsulva lebben

itt minden ajkon az ige.

Északon gyökösebb a szó,

Mélyebbről jön és nemesebben.


Jaj, jaj, én nézek, bámulok,

Én nézek, látok s nem beszélek.

Miért örüljek fecsegőn,

Miért lármázzak hangosan

Csupán azért, mert élve élek.


A fény, a szó olyan hazug.

Mint az én életem erőben

S olyan hazug, miként azok,

Akik ezt a nagy igazat

Elmondták régen már előttem.


Ha én szólok, Észak beszél,

Fagy és fátum fogja a számat:

Ember beszél, kinek a sors,

Az élet, évek és napok

Szívének gyökeréig fájnak.


Ady Endre

Itt hagyom



Itt hagyom a fákat, dombokat, hegyeket.

A hó födte földet, hol sarjadnak a füvek.

A száraz ágon bóbiskoló félszáraz levelet

S mindent, amit a szív valaha szeretett.


A réges-régi templomot, zúgó harangjával,

Melynek kondulását annyiszor hallgattam,

Mikor búcsút könnyezve lélekként sírdogált,

Üzenetként felcsendült égbe írt szavakkal.


Itt hagyom a városom, melyben születtem,

A kedves barátokat s a sosem volt apámat.

Sok gyermekkori illatot, az első szerelmet,

Melynek fájó érzéséről faggattam anyámat.


Kis kertünket, hol a gyümölcsfák terméseit

Minden virágnyílás idején zölden letörtem,

S hiába integetett nagyapám vékony pálcájával,

Szigorú arcától meg sem rettentem.


Itt hagyom múltam, mi nem volt mindig vidám,

De azért mégis voltak benne örömteli napok,

Hisz bárhogy megtört néha a feldühödött sors,

Szélszárnyakon futó időmben néha jót is adott.


Itt hagyom a régi utat, hol találkoztam veled,

A búsuló kiskutyákat, kik anyjuk mellé bújtak,

Mikor annak jéghideg teste kihűlt már a hóban

S dermedt szemein csak sós könnyek ragyogtak.


Itt hagylak téged, te jó és kedves ember,

De minden egyes mondatodat magammal viszek,

Hogyha mesére vágynak a fényt hordó angyalok,

Szavaiddal mondjam el, milyen szép volt veled.


Kun Magdolna

Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhítattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!


E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!


És aki költő, az legyen király,

És pap és próféta és soha más.

Nem illik daróc főpapi talárhoz,

S királyi nyelvhez koldus-dadogás.


Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,

Ki borát issza: Élet borát issza,

Előre néz s csak néha-néha vissza -

S a kelyhet többé nem engedi el!


Reményik Sándor

Egy szobor előtt

Oh Pallas Athéne,

ki jönni s tűnni láttál ezredévet

a legkékebb éggel és tengerrel szemben:

most éjszak földjén, zárt borús teremben

szemed ép úgy a messzeségbe réved,

mint mikor elnézed kicsinyes sorsát

az alattad zsibongó embergomolynak,

mert te érted a zajt és érted a csendet

s neked mindegy a tegnap és a holnap.


Lásd, az életet én is így nézem:

átható szemmel, messziről, nyugodtan,

a szívem szabályos ütemekre dobban

és soh'se voltam ember egészen...

Óh mondd: ha megjön az utolsó óra

s átlátom a közelt és a messzeséget,

nem fog-e fájni majd későn, hiába

ez a fehér, márványszerű élet,

Oh Pallas Athéne!


Reichard Piroska

Hol?

Letéptem egy rózsát,

Mérges tüskéjűt, vörös virágút.

Szívemre tűztem, lelkembe szívtam,

Véremet, könnyemet mind bele sírtam.

Hol az a rózsa?


Álmodtam egy álmot.

Merészen szállót, sasmadár szárnyút.

Repültem véle tűzködbe veszve

Vértanuk útján végtelen messze.

Hol az az álom?


Sírt bennem egy ének.

Bátor zengésű, szivárvány rímű.

Meg sohsem írtam, elzártam mélyen.

Végső hitem az volt, szent menedékem.

Hol az az ének?


Pásztor Árpád

Tudod arra gondoltam, ha valakinek, aki most érkezett, bemutatnom a világot nekem kellene, nem beszélnék büntető, és nem beszélnék jutalmazó Istenről, egyáltalán a szót ki sem mondanám, hogy Isten, inkább egy szem paradicsommal kínálnám, de mielőtt beleharapna, kettévágnám, kivennék belőle egy apró kis magot, és elmondanám neki, hogy látod, itt van ez a fekete föld, ezt a magot ide ülteti az ember, ide, ebbe a fekete földbe, ápolgatja, gondozgatja, de nem ám egyedül, segít neki a napsugár, a víz, és segít a levegő, meg hát persze ez a fekete föld, a mag egyszer csak gondol egyet, kicsírázik, hoz virágot és levelet, és amikor a virág róla lepottyan, jön a helyére a lédús, finomságos csemege, vagy mesélnék neki a madarakról, akik télen, mikor hideg van nagyon, messzire elrepülnek, oda, ahol meleg van olyankor is, de évről évre visszatérnek, vagy mesélnék az évszakokról, hogy a kikelet milyen csodálatos, és az elmúlásról, ami csak azért van, hogy a természet megújuljon, Isten nevét ki sem ejteném, csak a szeretetről mesélnék, a szeretet csodás hatalmáról, ami talán csodálatosabb, annál a picinyke magnál is, a paradicsomnál is különlegesebb, hiszen a semmiből születik, és soha nem hal meg, ilyeneket mondanék, ha valakinek, aki most érkezett, a világot bemutatnom nekem kellene.

.kaktusz

Amerre én lépek...

Amerre én lépek, a merre én járok,

Álomba hervadnak az élet-virágok!

Ajkamhoz emeltem a meleg szerelmet -

Kezemben a kehely hűs ezüstté dermedt!

Még a fájdalom is elrepül felettem -

Árnyékába burkol - de nem sebzi testem!

Mikor jött az élet, kit reszketve vártam,

Ölelő karomba üres semmit zártam!

Öröm, öröm - hívlak - sikoltok utánad,

Tiporj le a földre - töltsd meg hívó számat,

Barna hajam virág hímporába fúljon -

Fülem megkáprázzék, szemem elvakuljon!

- Öröm, öröm, jöjj el! - Hallod sikoltásom?

Vagy tán hangom tompa - talán az is álom,

Hogy én várva-várlak? - Talán nagyon félek -

Talán nem is hívlak - talán nem is élek?


Lesznai Anna

Sólyomhimnusz

Szárnyak nélkül béna a szeretet,

csillagfénytelenül börtön a remény,

szikkadnak gallyai Égigérő fának,

üresek a fészkek lombja rejtekén.


Szarvas csapásait ne a földön keresd!

Csillagok ösvényén vezet a nyoma.

Ha kitárulsz felé szíved ablakával

fény hátán ömlik beléd a Haza.


Sólyom röptét ne az égen fürkészd!

Lelkedben fészkel a büszke madár.

Ha fényektől dúsul fel a véred

Hazád egére újra visszaszáll.


Haza kell találnod bolyongásaidból!

Fészekben költeni a jövő álmait.

Segítenek majd csillagközi fények

Hazádra tárni a remény szárnyait.


Mészáros Ferenc

Múlandó

Ahogy telnek az évek,

mind szorosabban ölel a felejtés,

a tekintet a semmibe réved…

Az ember végülis szerencsés.


Őrizni minek sok bántó szót,

hamis ígéretekkel védett perceket?

Kiöltünk lelkünkből minden jót,

napjaink egyformán, lassan peregnek.


Hangjainkból foszlányok maradnak,

szürkévé fakulnak egykor színes képek,

újra nekiütközünk falaknak,

melyek talán magunktól is védtek.


Éveink ahogy telnek,

a felejtés egyre puhábban karol,

őrült pillanataink nyugalmat lelnek.

Nehéz csendünk az elmúlásról dalol.


Faházi Andrea