2010. július 31., szombat

Úgy fáj már minden…

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

minden, mi általreszket szívemen,

legyen az ember, muzsika, vagy táj.

Úgy fáj már minden, minden idebenn.


De néha egy-egy halk szó simogat,

s rejtekúton a szívembe talál,

s álomba ringatja a kínokat,

elaltatja a múltat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

az ösvényt, a szívembe vezetőt.


Gyom és gaz benőtte az utakat,

ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

száraz kórók és keserű füvek,

minden, mi beteg szívemből kihajtott.

mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,


és szent a szív, mely küldi őt ezen,

s mely liliomok magvát hinti el

ott, hol különben csak bogáncs terem.


Áldott az óra és áldott a szél,

mely liliomok messze magvát hozza,

magot, melyből a békesség kikél.


Reményik Sándor


4 megjegyzés:

Málna írta...

Nagyon...sírnak a versek...amiket hoztál kedves Dana..akár a lelked.
ölellek...málna

Vörös liliom írta...

Amikor lábunk alól kifogy a lépés, és ajkainkon kiszikkad a szó, csak a némán síró csönd marad...

Viszont ölellek, Erika Kedves!

Magdi írta...

Olykor a csend az, ami beszél és a szó az, ami hangtalan frázisként hat. Gyönyörű ez a vers is, drága Dana! Szeretettel ölellek! Magdi

Vörös liliom írta...

Szívbillentyűinken gyakran játszik a csönd, Magdi Drága, azonban minden sejtelem mögött fel - meg eltűnik szavainkba préselt hitünk. Örülök, hogy a vendégem voltál az éjjel...

Igaz szeretettel ölellek: Dana