2010. július 10., szombat

Szonett a magányos cédrushoz

Elhagyott szirtek méhében fogant

sorsod, óidők titkait ringatod

léted bölcsőjén, csendjükbe fonnak

magányod sóhaját őrző csillagok.


Gyökereidbe elhullt korok vére

égett, lombjaidban ott suttog a múlt,

íriszeden emlékezetté réved

a hajnali fény, hisz kérgeidbe gyúlt


az egyedüllét alkony-íze. Arcod

ráncaiba zárta évezredek

hamvadó parazsát. Meztelen dacolsz


az enyészet rítusán, szélbe rejtve

könnyeid sajgó reményét, így porlad

imáddá az ajkadon virrasztó holnap.


Kántor Gyöngyi


Nincsenek megjegyzések: