2010. július 25., vasárnap

...szomorúan nézem

A bús csönd újra elevenen fáj,

lelkemhez simul az alkonyat lilája

s míg ablakunkon túl végtelen a táj,

én magam vagyok, mint kertünk puszta fája.


Vihar-moraj hallik a zilált liget mögül,

hol gyásznehéz égről felhők csüngenek

s én szomorúan nézem sűrűjén keresztül,

hogy örökké tartó, vén eső pereg.



10 megjegyzés:

Málna írta...

Szép a versed..!
Csöndes melankóliája....éppen az ablakomban pien...

Vörös liliom írta...

Köszönöm szépen, hogy átérezted élővé festett, kavargó lelkemnek kínjait, Kedves Erika...

Magdi írta...

Sokszor mindenünket felemészt
a résekbe bújt csend.
S ébrenlétünk valóságát megtörik
a gúzsba kötött álmok.
Hiába kergetjük magunk mellől
a magány démonait,
újra és újra körénk merészkednek,
mint a megtestesült átkok.

Drága Daniela!
Milyen szívfacsaró tudattal éli meg lelkünk a hiányérzetet.
Gyötrő kín ez, mely lassan ölő méregként hat. Sokszor zuhanunk ettől az érzéstől a semmibe és nézzük párás szemekkel a távoli végtelent.
Gyönyörű verseid mindig csodálattal olvasom.
Végtelen szeretettel ölellek.Magdi

shadow írta...

Kedves Daniela, versed oly sanzonérzetű, már-már egészen melankolikusnak hat, és mégsem veszít semmit az érzések végzetszerű gyönyöréből. Egészen elmerengtem szavaid suhanásában, felelevenedett boldog s fájó emlék, hiszen ezt a kettősséget érzem kiáramolni új csodákká virágzó művedben. Élvezettel olvaslak mindig. Békés éjszakát kívánok Neked szeretettel!

Zsannie írta...

szinte látom magam előtt a képet. :)

Vörös liliom írta...

Drága Magdi, olykor valóban úgy van, ahogyan Te mondod...szívfacsaró tudattal éli meg lelkünk a hiányérzetet, azonban mégis olyan jó ülni és várni, miközben boldog álmok édes derűje árad minden közös emlékből... és ha egyszer sikerül bizonyosságot szerezned szemei tükréből, tudni fogod, megérte!

Jöttödet szívből megköszönve ölellek végtelen szeretettel: Daniela

Vörös liliom írta...

Olykor, az álmok álmát alussza bennem a szó, máskor úgy tör fel, akár egy vulkán, s ajkamról lengve égre kél, de minduntalan arról az érzésről zeng ódákat szívem, mely minden terhet, és minden buktatót egyaránt elvisel, futván fut, örül, szalad és fel nem tartóztatható... mindent elhagy, hogy mindent elnyerjen. És ha nem lennétek Ti, kik ezer közül is felismeritek lelkem buzgó lángolását, az sosem lobbanna égő fáklyává!

Köszönöm hűségedet verseimhez, Drága Shadow! Gyönyörűséges napokat kívánok igaz szeretettel!

Vörös liliom írta...

Köszönöm, megtisztelő szavaidat, Kedves Zsannie, örömmel tölt el a tudat, hogy megfontolás nélküli kitárulkozásom megérintette a szíved. Üdvözöllek olvasóim között!:)

Névtelen írta...

"Ha egy ismerős megölel, amikor szomorú vagy, - az kicsit jobb kedvre derít.

Ha egy cimbora megpaskolja a hátadat, amikor szomorú vagy, attól már jókedved lesz.

Ha egy barát megfogja a kezedet, amikor szomorú vagy, attól boldog leszel.

Ha a szerelmed amikor szomorú vagy,
csak ott van melletted, és érzed, hogy szeret, az fölér mindennel a világon"

Kedves Daniela, ismerem az érzést, amikor nagyon hiányzik Valaki... azt is, amikor csak esik...esik... de végül mindig kisüt a nap. :)
Nagyon szép a versed ! :)

Szeretettel: -aK-

Vörös liliom írta...

Igen, Drága Barátom, lelkünk habján, mint hajóraj, bukdosik a kín, de a végén, mindig, mindig kisüt a nap!: )

Köszönöm, hogy újra eljöttél, és jámbor szavaid liliomszirmú, puha, tiszta szűrőjén át,
olvadozón zengtél ódát legcsodálatosabb emberi érzésekről!

Őszinte szeretettel: Daniela