2010. július 18., vasárnap

Kinek már álma sincs

Rólad, terólad. Míg erőm tart,

s a lopott pillanat szabadsága

szavakra bomlik, megnyitja torkomat.

Ó, hadd kiáltsam messzire,

mi vagy nekem e súlyos ég alatt!


Talán utólszor. Mert a nappal

kiszopja csontjaimat,

mert ébren várom, a hegyen

hogy gázol át a virradat.


Kinek már álma sincs, meddig tart élete?

E test meddig lesz még erős?

Itt lassan-lassan minden ismeretlen,

csak a halál, meg te vagy ismerős.


Hogy írjon verset, aki fél?

Hogy írjon verset, aki fáradt,

hogy írjon, aki nem remél,

ki úgy tölti az éjszakákat,

hogy mire új reggelre kél,

várja, valaki nekitámad?


Lásd, rólad írnék, s szüntelen

másról beszélek én,

világunk iszonyú vizében

gázol e költemény.


Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad

sorsunk keserű kortyait nyelem,

rémült testem meg tud pihenni

békítő testeden, s az éjjel

szörnyei közt leheleted a védelem.


Mily sötét van mindenütt!

Csak az ablakunk fénylik.

Csak dadogok. Szeretlek,

annyira, hogy még kívánok élni.


Vezess! Támaszd meg homlokom

szelíd homlokodon, ha

mint a részeg, dülöngőzve járok,

s kiáltozom.

Átláthatatlan téli reggelek:

alig virrad, hogy munkába megyek;

csiszolja ifjú érdességemet a város.

Egyszer oly kerek leszek, oly sima,

mint a többi odalenn.


Őrizd lelkem épségét, szerelem!


Szabó Magda


Nincsenek megjegyzések: